Azt mindenki tudja, hogy a semleges szurkolóra hivatkozni - amit előszeretettel tesznek fantáziátlan sportriporterek - nettó hülyeség. A szurkoló attól szurkoló, hogy van kedvence, akiért vagy nagyon, vagy még jobban odavan. Ha nyer a csapat, örül, ha veszít, búslakodik, ha döntetlent játszik, mérges, mert kimaradtak a nyavalyás helyzetek. Nincs futball kedvencek nélkül, függetlenül attól, hogy a rajongás kicsiny gyermek korában kerítette hatalmába az embert, vagy fix favorit híján az adott meccs tizedik percében billen el valamerre a mérleg nyelve.

Nos, ezt magam is így gondoltam egészen a vasárnapi spanyol-olasz második félidejéig (az első félidőt nem láttam). Az a helyzet, hogy elvi-futballtörténelmi alapon a spanyolokat és az olaszokat sem kedvelem (más kérdés, hogy 1982-ben minden további nélkül ki bírtam szurkolni Paolo Rossiéknak a jól megérdemelt vb-aranyat), nem bánnám, ha egyikükkel sem kellene bajlódni a négy között. Így előítéletesen arra számítottam, hogy a szokásoknak megfelelően a spanyolok majd tilitolizgatnak összevissza, az olaszok bekkelnek tíz emberrel, én meg unatkozva elkapcsolok.

Ehelyett mentek az urak, mint a gép, és bár a spanyolokban sokkal több volt a fantázia, az olaszok is támadtak, amikor bírtak, meg is szerezték a vezetést annak rendje-módja szerint. De a lényeg, hogy egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy minden jól sikerült akció (akár lövés, akár klassz passz, akár szerelés, akár védés) alkalmából hajlamos vagyok a levegőbe suhintani lelkesen, és teljesen mindegy volt, melyik kapu közelében mutatta meg magát a látvány.

Semleges szurkoló vagyok, állapítottam meg meglepetten. Fából vaskarika. Nonszensz.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk egymástól, én és a futball. Az 1976-os Európa-bajnokságtól a revelatív 2-1-es Manchester United-Bayern Münchenig egyetlen nagy tornát vagy BL-döntőt sem hagytam ki, a 2000-es évek elejétől azonban apránként kiszorította nálam ezt a sportot az összehasonlíthatatlanul dinamikusabb jégkorong. Most viszont elkezdett megint érdekelni, magam sem tudom, miért. A fetrengés és az egy főre eső tetovált alkarmennyiség továbbra is irritál, szinte szűz szemeimmel mégis elkezdtem meglátni a szépet. Lehet, ez is ott van a háttérben. Lehet, hogy semleges szurkoló akkor van, ha jó futball van. Hiszen ki a fene akarna végigszenvedni egy ócska, lövésmentes nulla-nullát semlegesen?

Megjegyzem, a keddi görög-csehen vagy az orosz-lengyelen semmi hasonlón nem fogok morfondírozni.