Ha jól tudom, két igazán kiemelkedő labdarúgó tesz-vesz manapság a világ élfutballjában, akit a túlnyomó többség utál. Vagy legalábbis nagyon nem szeret. Az egyiket Cristiano Ronaldónak hívják, a másikat Zlatan Ibrahimovicnak. Az egyik nem sok sót evett meg a lengyel-ukrán Európa-bajnokságon, a másik még komoly magaslatokra hághat. A pillanatnyilag még távolinak tűnő Eb-győzelem - két kőkemény ellenfelet kell vernie a portugál válogatottnak - nemcsak önmagában lenne érdekes C. számára, hanem azért is, mert közelebb vinné az annyira áhított Aranylabdához, amit a nagy diadal nélkül megint elhappolhatna tőle az örök mumus Lionel Messi.

Érdekes, hogy a futballban, aminek fontos, a rendszerbe mélyen beépült arculati eleme a színészet - nincs meccs műesés, műfetrengés, műfelháborodás nélkül -, nem szereti a közönség az egyéniségeket. A drukkernek meglepő módon az kell, hogy a labdarúgó lábbal és fejjel legyen eredeti, de emberileg simuljon bele a masszába, vagy legfeljebb szerénységével tűnjön ki, ha muszáj. Jó fiúkat akarunk egy olyan sportban, ahol a rossz fiúknak fényévekkel könnyebb érvényesülniük. Nettó képmutatás.

Meggyőződésem, hogy a futball lényegét sokkal inkább az olyan srácok képviselik, mint Zlatan vagy Cristiano. Mindent tudnak, amit egy tökéletes labdarúgó tudhat, sőt annál jóval többet, hiszen született géniuszok. Másfelől azonban hiába született akármi bárki, a puszta tehetség önmagában nem elég semmire, rengeteget kell dolgozni, hogy valaki odaérjen a csúcsra, ahhoz pláne, hogy ott is maradjon tartósan. Ez eleve elég bizonyíték, hogy állíthassuk: bár időnként elviselhetetlenül egyszerűnek látszanak, épphogy intelligens a svéd is és a portugál is.

Valóban nem felnőttként viselkednek a pályán és azon kívül, Zlatan nagyra nőtt kamasz, Cristiano egyenesen kisgyermek, ám ha így is van, két dolog fontos csupán. Az egyik a teljesítmény, a másik, hogy van mihez viszonyulni. Szeretni nem könnyű őket - aki kilóg a sorból, annak jólesik a fejére ütni -, legfeljebb csapataik híveinek megy ez gond nélkül, nem viszonyulni ellenben lehetetlen, és ez már önmagában kiemeli őket a szürkéből. Duplán színesek, ennél többet hogyan is érhetnének el?

Ibrahimovic egy szál magában nem bírhatta sikerre vinni a svédeket, bár az Eb egyik legszebb gólját csak összehozta, de amit Ronaldo művelt előbb a hollandok, majd a csehek ellen, az hőskölteményért kiált. A portugálok utolsó csoportmeccsét éppúgy egyedül nyerte meg - pedig vannak a csapatban jó játékosok bőven -, mint a csehek elleni negyeddöntőt. Hogy közben nem felejtette el felhívni a figyelmet arra, szebb-okosabb-ügyesebb feje senki másnak nincsen, az egyrészt a hab a tortán, másrészt a meztelen igazság.

Cristiano Ronaldo egyszerűen korszakos klasszis, és nem annak ellenére, hanem azért is, mert pojáca. Cristiano a kétezres évek egyik szimbóluma, nincs mese. Lehet nem bírni, de minek? Egyébként nem is vágyik másra, csak szeretetre. Mint minden durcás kisfiú. Hát tőlem megkapja. Szeressétek ti is.