Az, hogy a spanyolok újra egy felháborítóan unalmas estével ajándékoztak meg bennünket, már nem is meglepetés, újat erről nem nagyon lehet mondani – még úgy sem, hogy most kivételesen találtak egy második gólt is, pedig jól látszott rajtuk, hogy mindenhez több kedvük van, mint egy újabb gólt lőni. Sokkal inkább érdekes, hogy a horvátok és az olaszok is komolyabb erőfeszítésre serkentették a világbajnokot, mint a többre taksált franciák. Nem is a kiesésük a meglepő, mert nem ők voltak tegnap az igazi esélyesek, hanem az, hogy láthatóan egy-null után fel is adták, és Ribéryn kívül nem nagyon látszott semelyikükön sem, hogy annyira megszakadnának a továbbjutásért. Persze a svédek elleni meglepő vereség és az azt követő belső feszkóról érkező hírek után ez már annyira nem is volt meglepő, de valamiért azt gondoltam, hogy azért ennél többet tesznek a továbbjutásért.

Hát nem tettek, és a játékosok önfelmentő meccs utáni nyilatkozatai pedig végképp érthetetlenek - főleg azért, mert ez a tegnapi spanyol csapat távolról sem volt félelmetes: a középpályásaik szokatlanul sok labdát veszítettek el, és egy pillanatig nem látszott a játékosaikon, hogy bármelyikükben is felmerülhet a vereség lehetősége, ami azért nem mindig jó előjel. A franciák viszont a jelek szerint tökéletesen elégedettek, és az sem zavarja őket, hogy ismét sikerült alaposan leégniük – oké, hogy egy felejthető meccsen legyőzték az ukránokat, ezt leszámítva azonban nem sok mindennel dicsekedhetnek ezen az Eb-n. És ez azért sem mindegy, mert az utóbbi évtizedben egyetlen olyan világversenyt sikerült találni, amikor a rendszerint esélyesként érkező franciák emelt fővel térhettek haza: ez a 2006-os vébé volt, amikor gyengécske rajt után Zinedine Zidane utoljára kezébe vette a marsallbotot, és a spanyolok, a brazilok és a portugálok búcsúztatása után a döntőig vezette a kékmezeseket. Igaz, leginkább az a döntő már csak Materazzi lefejelése miatt volt emlékezetes, de akkor a tizenegyesekkel kikapó franciákra egy rossz szava sem lehetett senkinek.

Ezt leszámítva viszont kevés jó dolog történt a franciákkal a ’98-as vébé-, majd a két évvel későbbi Eb-győzelmük óta. 2002-ben rúgott gól nélkül estek ki, és a sérülése miatt csak az utolsó csoportmeccsen játszó Zidane sem segíthetett. Az Eb-győztes kapitány, Roger Lemerre utódja Jacques Santini lett, aki a 2004-es Eb-n a csoportmeccseken még csak-csak képes volt túlbotladozni, noha már az angolok elleni első meccs is - ahol a 90. percig vesztésre álltak - megmutatta, hogy valami nincs rendben. A negyeddöntőben aztán a későbbi győztes görögök úgy ejtették ki a nagyképűnek és unottnak tűnő franciákat, hogy utóbbiakért senkinek sem fájt a szíve.

A 2006-os vébéezüst után úgy tűnt, hogy Raymond Domenech talán mégsem olyan hülye, mint amilyennek az újságok láttatták, ám a két évvel későbbi Eb ismét csak gyászosra sikeredett: sikerült nyeretlenül, csoportutolsóként kiesni, egyetlen rúgott góllal. Domenecht mégsem rúgták ki, az eredményre pedig talán valamennyien emlékszünk: a franciák két éve a világbajnokság legkínosabb szereplőiként, jól dokumentált botrányoktól kísérve estek ki a csoportkörben, és mindenki egyetértett abban, hogy szégyen, ami Dél-Afrikában történt.

Laurent Blanc ehhez képest némiképp összekapta őket: sikerült a fiatalítás, egész jónak tűnő csapatot rakott össze, mellyel szemben amúgy még a Nemzeti Front szavazóinak sem lehetett sok kifogásuk (bár ez utóbbi nyilván nem volt szándékos). Mégis, az egókkal ő sem bírt, és a svédek elleni vereséget ismét balhézás követte, Blanc pedig emiatt kénytelen volt visszarakni a csapatba olyan játékosokat, mint az alibikirály Malouda, az pedig legalábbis furcsa, hogy nem tűnt fel neki, hogy a Platini és Zidane egykori 10-es mezét bitorló Karim Benzema jelenleg Európa legtúlértékeltebb futballistája. Mégsem lehet ezt a szereplést teljesen Blanc nyakába varrni, ugyanis hosszú évek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy Franciaországnak csak akkor van csapata, ha egy Platini- vagy Zidane-szintű zseni a hátára veszi, és képes elnyomni az egók lázadását. Ebben a csapatban nem volt ilyen játékos: Ribéry egyszerűen nincs velük egy szinten, sem pedig Nasri, aki mellesleg még egy hisztis, nagypofájú szemétláda is, és nagyjából hasonlók derültek ki Hatem Ben Arfáról is. Akár marad Laurent Blanc a kapitány, akár nem, valakinek 2014-ig ezt a problémát kezelnie kell, de egyelőre még nem látszik, ki lehet a franciák új istene.