Általában szomorú dolog, ha valami olyan dolog ér véget, ami intenzíven hozzátartozik az életünkhöz hosszabb ideig. Bár a foci-Eb utolsó hete már nem pörgött annyira, azért mégis furcsa belegondolni, hogy úristen, már több mint három hete, hogy ez az egész elkezdődött. És ez alatt a bő három hét alatt mennyi minden történt. Aztán jobban belegondolunk, és kénytelenek leszünk belátni, hogy azért olyan sok minden talán mégsem. Volt egy focitorna, amit komolyabb izgalmak nélkül megnyert a legjobb játékosokból álló csapat és kész, egy mondatban így lehet összefoglalni ezt a lengyel-ukrán Eb-t.

Persze azt, amit már most sokan mondanak – nevezetesen, hogy ez az Európa-bajnokság lapos lett volna –, azért így nem merném kijelenteni, mert azért emlékszem én olyan tornákra is, ahol jobb híján a félpályáról ívelgették haza a labdát a kapusnak a középpályások. Ez nem olyan volt, inkább csak kiszámítható és fájóan hiányoztak belőle az úgynevezett drámai csúcspontok: sehol egy mindent romba döntő kiállítás, sehol egy fordulatos, elsőtől az utolsó percig izgalmas fociklasszikus. Mintha a játékosokat sem izgatta volna annyira az egész. Az egy szem olasz-német kivételével a kieséses szakasz összes meccsén az esélyesebb csapat nyert, méghozzá komolyabb nehézségek nélkül: még a tizenegyesrúgásokkal eldöntött két meccsen is az a csapat esett ki, amelyik a hosszabbításra már teljesen kikészült attól, hogy gyakorlatilag nincs, illetve alig van nála a labda.

Hogy mire fogunk emlékezni tehát erről az Eb-ről? A makulátlan spanyolok mellett Balotelli felsőtestére, a büntetőknél „berezelő" Ronaldóra, és a kieséses szakaszból nagyjából ennyi maradt meg nagyon, az összes többi a csoportkörben történt: a hollandok teljes lebőgése, a portugál-dán meccs fordulatai, az angol-svéd második félideje, a görögök valószínűtlen továbbjutása, az első olasz-spanyol, no meg persze a tönkreverten is mindenkit túlharsogó ír szurkolók, az ukrán riporternőt viccesen zaklató hollandok, meg a visztulai csodát újrajátszó lengyel és orosz huligánok jutnak hirtelen az eszembe. Ha viszont már itt tartunk, azt is el kell mondani, hogy az első egy-két nap hisztijei ellenére az égvilágon semmi komolyabb gond nem volt a rendező ukránokkal és lengyelekkel: ami tőlük telt, azt megtették, nem rajtuk múlott, hogy a válogatott futball legjobb csapatai jelenleg alig nyújtanak több izgalmat egy átlagos vasárnap délutánnál az IKEÁ-ban.

Azt azért szögezzük le, hogy az Európa-bajnok spanyol válogatott nemcsak, hogy megérdemelten nyert ismét, de a döntőben végre jól is játszott: igaz, ehhez kellett azért az olaszok balhátvédje, Chiellini is, aki húsz perc alatt is képes volt hazavágni az olaszok esélyeit. Ez a spanyol válogatott ugyan nem tűnt legyőzhetetlennek, de ha adnak neki egy gól előnyt, akkor onnét tényleg nincs megállás. Nem túlzás, hogy most arról vitatkoznak a szakértők, hogy minden idők legjobb válogatott csapata-e ez a spanyol generáció, hiszen az eredményei valóban egyedülállóak. Sem a mi Aranycsapatunk, sem a Pelé fémjelezte brazilok, sem a hetvenes évek holland vagy nyugatnémet szupercsapata nem tudott hasonló sorozatot produkálni, mint ezek a spanyolok, a hetvenes évek óta pedig alig volt igazán korszakos válogatott, amelyik egymást követő több nagy focitornán is hozta magát. Ezek a csapatok már inkább egy-egy futballzseni köré épültek: a Platini- majd a Zidane-féle francia csapat, a Maradona vezérelte argentin válogatott, a Ronaldóra épülő brazilok, és ne feledjük a zseniálisnak nem mondható, de elpusztíthatatlan Matthäus vállain nyugvó németeket sem. Nos, a spanyolok rengetegben különböznek mindegyiktől.

Először is abban, hogy ebben a csapatban nincs kiemelkedő egyéniség. Méghozzá azért nincs, mert mind azok: gyakorlatilag a kezdőcsapatból mindenki a világ legjobbjai között van a posztján, talán szegény Torrest leszámítva, de még belőle is gólkirályt csináltak a társak, ehhez elég volt két agyonnyert meccs az írek és az olaszok ellen. Lehet mondani Xavit, de ő magához képest pont, hogy nem volt nagy szám az Eb-n. Vagy ott van Iniesta, akiről rengeteg szépet és jót lehet mondani, de azt pont nem, hogy az előző bekezdésben említettekhez hasonló, kiemelkedő egyéniség lenne. Ők is és a többiek is pontosan tudják a helyüket a gépezetben, amelyben azért legalább ilyen fontos szerepet játszik a hat meccs alatt mindössze egyszer kapituláló védelem, vagy az előttük takarító Busquets, Xabi Alonso kettős is. A spanyolok nyomasztó fölényét pont Torres önzetlensége jellemezte a legjobban: még ő, ez a láthatóan még mindig mély gödörben lévő, az éles meccseken rendre csődöt mondó lúzer is képes volt arra, hogy az egyedüli gólkirályságról lemondjon az éppen beállt Juan Mata kedvéért. És tényleg, mit lehet mondani arról a csapatról, amelyikben egy Matának is csak összesen négy perc jut, egy Llorentének pedig még ennyi sem?

És ugyan a döntőben látott fiesztázás némiképp javított a spanyolok megítélésén, azért ne feledjük, hogy előtte ez a csapat a sosem látott technikai/taktikai fölényét nem arra fordította, hogy gólokat lőjön és nyerjen, hanem arra, hogy ne kapjon gólt. A spanyolok játéka mellett érvelőknek ugyanaz a legfőbb ütőkártyájuk, mint a catenaccio védelmezőinek: de hát senki sem tud gólt lőni nekik. Ez kétségtelenül tiszteletre méltó, de nekem miért kéne ennek örülnöm, ha közben olyan alibizéseket kell végigszenvednem, mint a franciák vagy a horvátok elleni meccsek voltak? Ráadásul a többség már csak a tegnapi négy gólra fog emlékezni, és ma már az is emiatt örvendezik, akiről korábban még azt se tételeztem fel, hogy életében akár egyetlen futballmeccset végignézett volna.

És miközben tényleg le a kalappal a mindenféle rekordot megdöntő spanyol válogatott előtt, azért csendben jegyezzük meg, hogy jó lenne, ha a jövőben nem jól programozott, tökéletesre fejlesztett futballrobotok nyernék a tornákat, hanem ismét visszajönne az úgynevezett emberi tényező – az, ami miatt a leginkább érdemes meccset nézni. A már említett, klasszikusan nagy válogatottaknak mind volt valami gyengéje: nem tudták elviselni Pelé vagy Puskás sérülését, elfáradtak, epilepsziás rohamot kaptak, meghaltak a szépségben, vagy csak egyszerűen nem volt szerencséjük. Ennél a spanyol csapatnál ilyesmi hibalehetőség nincs, hiszen úgy lett kifejlesztve a laboratóriumban, hogy a fentiek egyszerűen ne fordulhassanak elő.

A tények azonban nem azt mutatják, hogy a válogatott futball olyan istenigazából nagyot változhatna a jövőben. Még tovább csökkentik a barátságos válogatott meccsek számát, hiszen már úgysem érdekelnek senkit, és csak nyűgöt jelentenek szegény, kiszipolyozott futballisták számára. A világban már régóta a milliárdos klubok diktálnak, és nekik nem az az érdekük, hogy még egyszer olyan emlékezetes Eb-t láthassunk, mint amilyenre a 2000-es sikeredett, vagy olyan vébét, mint a '82-es vagy a '86-os volt. Ráadásul jön a 24 csapatos Eb, meg a vébét is átteszik majd télre, de a lényeg úgyis az, hogy már csak pár hónap, és megint lesz Real Madrid-Bayern München, meg Man Utd – Barcelona, és már csak pár évet kell várni az Európai Szuperligáig, amikor már minden héten Inter-Manchester City lesz, és akkor végképp abba lehet majd hagyni a vébéket és az Eb-ket, ha ez ekkora nyűg mindenkinek.