A spanyol válogatott Európa-bajnokságon mutatott eddigi játéka után megszaporodott azok száma, akik nemtetszésüknek, rezignációjuknak, ne adj isten, felháborodásuknak adtak hangot, látván a világelsők futballját. Ahogy a Barcelona tavalyi BL-menetelésekor, úgy most is a nézői fásultság kezdett fölébe kerekedni e különös, már-már eszelősen precíz játék okozta kezdeti lelkesedésnek. A spanyolok tikitakának nevezett játéka olyan szitokszó lett, amelyre az unalom, a kiszámíthatóságból eredő szurkolói fásultság legfőbb eredőjeként kezdtek el gondolni. A spanyolok játéka az érzelmi nyugvópont állapotát idézte elő a nézőben, aki így arra volt ítélve, hogy maradék örömét abban találja, ha valaki lemezteleníti a királyt, és lelkesedése innentől ennek a várakozásnak szóljon. Nem tipikusan az elégedetlen és az örökké eksztatikus pillanatokat megélni kívánó nézői magatartást véljük felfedezni ebben? Vajon mikor járunk el igazságosan a spanyol válogatott futballját illetően? Nem vagyunk mérhetetlenül unfairek, ha így gondolkozunk?

Az Európa-bajnokságtól, pontosabban a spanyolok játékától a közvélemény igazából pontosan azt várta, amit kaptunk; ezért érthetetlen, miért gondolták páran, hogy valami is változott a két évvel ezelőtti, világbajnokságot nyert válogatotthoz képest. Hiába mondogatták páran, hogy az olaszok elleni nyitómeccsükön a spanyolok nem akartak győzni, sugallva ezzel azt a teljességgel hamis és felületes, éppen ezért divatossá vált vélekedést, hogy Xaviék pontosan annyit játszanak, amennyi elég a jóllakottsághoz. Elég csak megnézni a kapura lövések arányát (18-10 a spanyoloknak), hogy lássuk, egészen egyszerűen ez a kijelentés nem állja meg a helyét. Vagy összehasonlításképp vegyük a 2010-es Vb-n játszott első meccsüket, ahol Svájc legyűrte őket: ha már tűzzel-vassal kovácsoljuk az erőltetett tendenciákat, mondhatjuk akár, hogy nem sikerülnek az első körös összecsapások.

A lemondó hangok akkor erősödtek fel igazán, amikor a Vicente del Bosque vezette csapat Franciaországot búcsúztatta. Teljesen érthetetlen módon a meccsről való diskurzust azok a vélemények alakították, amelyek a franciák gyengeségét hangsúlyozták, és ebből az irányból kiindulva démonizálták a spanyolokat. Ekkor azt kellett gondolnunk, Iniestáék immáron mint gonosz, a gyengeségeket kajánul kihasználó futballistákként rohannak ki a pályára, és tort ülnek az impotens, futballozni képtelen franciák kivégzett teste fölött. A gond itt az, hogy a futballt lehet metaforiználni, csak éppen az ég világon semmi értelme. Azt is lehet továbbá, hogy ál-szakértelembe bújtatva szidjuk a spanyolokat, mikor személyükben az igazi futballvirtust megszüntető, a látványos és alkalomadtán heroikus játék nemeziseit látjuk. Csak ennek sem lesz semmi értelme. Ugyanis az nem úgy van, hogy van két csapat, és az egyiknek bármivel is több lehetőség áll a rendelkezésére, mint a másiknak. A spanyolok nem elveszik a labdát, ha tetszik, és nem monopolizálják azt, hanem folyamatosan dolgoznak azon, hogy ne az ellenfélnél legyen – ezt teljesen más interpretálása a játékuknak, és alkalmasint közelebb is áll a valósághoz, mint az a nézet, amely bitorlóként és despotaként álltja be őket. Hihetetlen, hogy ezt az alapvetően konstans sikert és teljesítményt, amely a mérkőzés a megszokott idő-érzékelését újítja meg (erről később), hogyan képesek egyesek magától értetődőnek és adottnak venni. Gyaníthatóan azért tévednek, mert nem elég alázatosak a futballhoz.

A futball ugyanis nem minták összessége; nem bevett megoldások halmaza, nem dramaturgia, és nem szükségszerűnek vélt posztokból felépülő rögzített szerkezet, hanem folyamatosan megújuló döntési helyzetek egymásutánja. Azért játék, mert bár vannak lefixált elemei (szabályoknak hívjuk ezeket), sohasem fog tökéletesen optimális menetben folyni. Amit Spanyolország, és vele együtt a Barcelona játszik, az történetesen annak belátása, hogy létezhet a megszokott játéktól eltérő, annak hibáit kihasználó játékmód, amellyel sikereket lehet elérni. Aki a spanyolok játékát nem tartja szépnek, az csupán egyéni ítéletét fogalmazza meg, mindenesetre nem vesz arról tudomást, hogy a futball akár lehet ez is – azaz a sportot nem érti. Először azt kell megérteni, hogy alapjaiban értelmetlen és illegitim minden olyan kijelentés, amely egy szabályosan játszó csapatot, és egy sikeres játékot kritizál. Nem azért értelmetlen, mert valakinek nem eshet jobban egy kemény meccs nézése, egy gólra azonnal góllal felelő csapat játékának az élvezete, hanem mert a játék játszásának módja elidegeníthetetlen joga és lehetősége minden zöld gyepre felfutó csapatnak. Minden, ami ezek után jön, a nézői frusztrációknak a kivetítése, de semmiképp sem jogos ítélet. Főleg, ha az a csapat valójában az eddig ismert talán legszebb és legintelligensebb játékot játssza.

A folyamatos labdabirtoklás, a posztok felcserélhetősége, a gyorspasszok játéka, a totális futball nem önmagáért való és nem is saját magát korlátozó játék. Azt kell megérteni, hogy létezhet olyan csapat, amely a széleket például nem úgy használja, ahogy az angolok vagy a svédek használják – alapvetően rosszabbul, mint a spanyolok. Vagy, hogy a pálya terjedhet odáig is, ahol az én emberem áll, és nem feltétlenül az oldalvonalig, amihez annyiszor ragaszkodnak. A filozófiájában a Barcelonára nagyon hasonlító válogatott arról próbálja meggyőzni a nézőket és magát a sportágat (igen eredményesen, tegyük hozzá), hogy a megszokott, lefektetettnek hitt játékmódok nem hogy nem kizárólagosak, de nem is vezetnek sikerre. A spanyolok jól tudják, amit valójában minden olyan ember érzett, aki valaha is játszott futballt, és helyén volt az esze. Mindannyian, akik ezt elmondhatjuk magunkról, ismerjük azt kellemetlen érzést, amikor a kispályán valaki oldalról magas beadással próbál centerezni, mert így látta. Ahogy tudjuk azt is, hogy a szögletet követő belső kavarodásból kipattanó labdát rá lehet suhintani jó messziről, csak nem lesz semmi értelme. És az is ismerős, hogy egy nem éppen optimálisnak nevezett távoli lövést, úgy érezzük, nem nagyon kéne mindenáron megtapsolnia a közönségnek.

A spanyolok tudják, hogy a sokszor önmagáért való és céltalan, valamikor eltanult, de sohasem igazolt húzások low-percentage játékok – azaz elenyésző százalékban vezetnek sikerre. Xaviék nem csupán technikásak, de okosak is, avagy megtanították nekik, elsősorban a La Masián, hogy azt válasszák, aminek valóban van értelme. A tökéletes labdabirtoklás kitételéül szolgáló tökéletes technika olyan kifinomult felismerési képességeket mutat, amelyből azt látjuk, hogy a spanyolok egészen egyszerűen jobban értik, hogyan érdemes játszani ezt a játékot. Maga a játék közbeni érzékelésük – ez látszik -, arra fókuszál, ami leginkább ez a sport: lehetőségek, folyamatosan változó, amőbaszerűen mozgó, fluid konstellációk tere, ahol a gyors döntések, és a szituációk gyors interpretálása fog a leginkább célra vezetni. Az, hogy valaki tudja, hogy mi a játék akkor, amikor X védő Y módon közeledik, különbözik attól, amikor valaki érti, átlátja, és magáévá tudja tenni ezeket a szituációkat, számolva a lehetségesen bekövetkező további szituációkkal is (magyarul előre gondolkodik). Ezért van az, hogy valaki a pályának azon a pontján is feltalálja magát, ahol eredetileg ritkán fordul meg. A spanyol játékosoknak olyan fegyver van a kezében, amely által a csapat átfordul egy, a másik játékát maga alá kényszerítő játékba, hiszen a másiknál is jobban tudja, mit kéne annak csinálnia. Ez az ökonómia szemléletváltásból, pontokra bontható feltételekből (letámadás módja, posztok fellazulása, technikai képességek, ilyen másodperces, olyan másodperces szabályok, türelem) áll, de egy olyan filozófián alapul, amely már reformságában kéne, hogy gyönyörködtessen.

Hiába mondjuk a 2010-es világbajnokság bronzmérkőzésére, hogy a németek végre igazi focit játszottak, szemben a döntőben látott játékkal. De miért maradtak le a németek az elődöntőben? A spanyol válogatott labdabirtoklása (volt, amikor azon a mérkőzésen 70-30 százalékos arányt mutatott) nyilvánvaló előnyei mellett egy nagyon figyelemreméltó dologra mutat rá. Arra nevezetesen, hogy nem kényszerítjük magunkat olyan szituációkba, amelyekben nem nálunk van a labda. Ez banálisnak hangzik, pontosan azért, mert minden csapat egy nagyon is banális hibát vét el a meccsidő túlnyomó részében. A csapatok, mikor ívelgetnek, valójában fogadást kötnek: „legtöbbször nem jön be, de hátha” (az, hogy legtöbbször nem jön be, minden induktív képességgel rendelkező ember látja). És, ami fontosabb, a csapatok, mikor ívelgetnek, abba adják beleegyezésüket, hogy olyan lehetséges szituáció szülessen, amelyből nekik védekezésre kell beállniuk. Azaz, mikor a spanyolok a labdát birtokolják, valójában (azon túl, hogy ezzel védekeznek) a meccs minden eddigi dramaturgiáját megszűntetik, minden fordulatát ellehetetlenítik – a másik kiiktatásával. De érdemes gondolkozni, mennyiben van igazunk, amikor olyan, igazából be nem ismert sémákban gondolkozunk, mint hogy a kilencven perc egy jó színházi előadás, egy fordulatos kalandfilm, egy boxmeccs, ahol az ellenfelek szükségszerűen püfölik egymást. Talán meg kellene szabadulni ezektől a gyököktől. A spanyolok az educated style-jukkal elérték, hogy a meccsidő nem bomlik fel elemeire, hanem egy örökké megújuló, egységes, homogén szövetté válik, amely tudatos, értő és intelligens döntés következményeként telik. (De nem múlik, tehetnénk hozzá Krasznahorkai László nyomán).

Mindez azonban a futball része, valódi futball, talán minden eddiginél jobb, okosabb, eredetibb. Aki ezt kritizálja, valahol mintha annak szurkolna, hogy a kis esélyű döntésekből megnyíló lehetőségek, egy-egy felívelt labda szerencsés pattanása vezessen eredményre. Azaz akik a spanyolokat szidják, mintha az esetlegességet és kiszámíthatatlanságot emelnék szervező elvvé. Csakhogy ez az ő kényük-kedvüket szolgálja, nem a játék sajátja. A valóság az, hogy amikor a spanyolokat kritizálják, attól fosztják meg ezt a sportot, ami valójában lenne: érthetővé és tudatossá tehető, egyéni zsenialitásra és igazi csapatjátékra épülő intelligens játék.

(ez egy vendégposzt; szerzője, Heszky András művészetelméletet tanul az ELTE-n)