Azért csak összejött. Az olaszok csütörtöki győzelmével végre itt van a várva várt meglepetés: már mindenki kész tényként kezelte a spanyol-német döntőt, erre a többség által az Eb előtt leírt olaszok váratlanul mindent összezavarnak. És oké, hogy ott van Balotelli, meg mások se tehetségtelenek abban a csapatban, de tegye fel a kezét, aki egy hónappal ezelőtt azt merte mondani, hogy a 33 éves Pirlo lesz majd az Eb sztárja. Szóval, őrület, ami itt van.

Önmagában az, hogy a mindenkori olasz válogatott döntős egy Európa-bajnokságon, nem kéne, hogy meglepő legyen: az elmúlt évtizedekben az olaszok szívósságát csak a németekéhez lehet hasonlítani, egy-egy gyengébben sikerült világverseny után is újra számolni kellett velük. Az olasz sokáig a világ legerősebb bajnoksága volt, és nemcsak az idegenlégiósaik miatt, hanem mert minden generációban volt pár világklasszisuk az olaszoknak. Most viszont egy ideje pont, hogy nincs. A 2006-os világbajnok csapatból még maradt pár túlélő, akikben igazából már csak kevesen bíztak, míg Balotellit az ember hajlamos volt egy tehetséges, ámde sajnálatosan szellemi fogyatékos fiatalembernek tekinteni, akit vagy kiállítanak, vagy összeveszik a kapitánnyal, vagy valami egyéb ordas nagy baromságot csinál, de hogy komolyan számolni nem kell vele, az biztos. Ehhez képest most ott vannak a döntőben, és még csak azt sem lehet mondani, hogy érdemtelenül jutottak volna idáig. Akármi is lesz a vége, az biztos, hogy ez az olasz csapat túlszárnyalta a várakozásokat, melyek – akárcsak az angolok esetében – ezen az Eb-n hosszú idő óta most voltak a legalacsonyabbak. Én például amióta az eszemet tudom, nem emlékszem ennyire veszélytelennek tűnő olasz válogatottra.

A klasszisokkal tűzdelt olasz válogatottnak a hatvanas-hetvenes években egy Eb-győzelemre és egy vb-döntőre, illetve bronzra futotta, de igazán a '82-es vébé volt az, ami pályára állította. Pedig ott a bundabotrány által sújtott olaszok nem számítottak igazi esélyesnek: az Európa-bajnok nyugatnémetek, a Maradonával megerősödött világbajnok argentinok, és persze a brazilok voltak a favoritok. Akkor nem egyenes kieséses rendszer volt a csoportkör után, hanem középdöntőben osztották be a csapatokat, és az olaszokat a legnehezebb trióba sorsolták, az argentinokkal és a brazilokkal. Nekik meg volt pofájuk kiverni mindkettőt. Mindebben az volt a legkülönösebb, hogy catenaccio ide, defenzív futball oda, azt az olasz válogatottat igenis lehetett szeretni: a csoportkör szenvedései után négy meccsen tizenegy gólt lőttek, és négy erős válogatottat végeztek ki. Igazi világklasszisaik csak a védelemben voltak, de pont elég volt, hogy Paolo Rossi azon az egy vébén volt csak nagy formában. Olyan olasz válogatott azóta sem volt, és lehet, hogy soha többé nem is lesz. Ráadásul utána hiába indultak minden egyes tornának nagy esélyesként neki az olaszok, sokáig még egy döntő sem akart összejönni: '84-ben és '92-ben például ki sem jutottak az Eb-re.

Amikor aztán a világbajnok Enzo Bearzottól Azeglio Vicini '86-ban átvette a kapitányságot, az volt a cél, hogy a '90-es, olaszországi vébére világbajnok csapatot faragjon. Az elvárás abszolút nem volt irreális: a korszak kiemelkedően legjobb klubcsapata az AC Milan volt, és úgy tűnt, minden sorra remek futballisták jutnak, ám később kiderült, hogy az olaszok korántsem olyan jók, mint azt magukról hitték, úgyhogy csak az elődöntőig jutottak. Ahhoz, hogy a csapat újra döntőig juthasson, egy Roberto Baggio kellett négy évvel később, de győzni vele sem sikerült, és hiába volt akkoriban tele klasszisokkal az olasz futball Zolától Del Pieróig, a következő években sem jött össze semmi, egy Eb-döntőt leszámítva 2000-ben, de győzni ott is a franciák győztek.

2006-ban volt az első vébé, ahová hosszabb idő után nem érkeztek komoly esélyesként az olaszok. Pláne, hogy ismét bundabotránytól volt hangos az ország: hát persze, hogy meg is nyerték. Nem olyan magától értetődően, mint '82-ben, és egyértelműen gyengébb kerettel, mint amilyenekkel pár évvel korábban vágtak neki a nagy tornáknak, mégis sikerült. Utána jött a szükségszerű lejtmenet, két gyengébb tornával, de az igazi fejfájást nem is ez okozhatta az olaszoknak, hanem az, hogy minden jel arra utalt, az olasz futballnak végleg leáldozott: klubcsapataik közül már csak az játszik vezető szerepet a Bajnokok Ligájában, amelyikben nem is játszik olasz, és a Totti, Buffon, Pirlo fémjelezte generáció óta nem jelent meg egyetlen számottevő olasz futballista sem a nemzetközi élvonalban – leszámítva ezt a komolytalan Balotellit. Erre itt van ez a tegnapi meccs, és létezik még élő ember, aki szerint ezek után nem nyerik meg az olaszok ezt az Eb-t?