2012-ben már csak az csodálkozik rá erre a mostani fiatalos (szerethető) német válogatottra, aki az elmúlt fél évtizedet egy szatyorban töltötte: egyáltalán nem új jelenség tehát, hogy egy világversenyen pont a németeké az egyik legkedveltebb válogatott. Sőt, ez a mostani csapat például még jócskán el is marad attól a látványos és gólgazdag focit játszó német csapattól, amely két éve Dél-Afrikában könnyedén lőtte a négyeseket. Mégis, csak pozitívumokat lehet mondani erről a mostaniról is: egyedüliként nyerte meg mindhárom csoportmeccsét, mindezt ráadásul a legnehezebbnek ítélt csoportban. Most pedig a semleges közönség túlnyomó része a németektől várja, hogy hazaküldjék a szívós, de élvezetesnek a legkevésbé sem nevezhető játékukkal a nyolc évvel ezelőtti menetelésükre emlékeztető görögöket.

A német válogatott szimpatikussága persze nem választható el attól, hogy a pár éve még lesajnált és másodvonalbeli külföldiekkel elárasztott Bundesliga jelenleg messze a legélvezetesebb bajnokság az úgynevezett topligák közül: az előrelátó és szurkolóbarát szabályozásnak köszönhetően nem boríthatják fel az erőviszonyokat röhejesen gazdag olajsejkek és posztszovjet oligarchák, és nincs is előre lefutott bajnokság, korántsem arról van szó, hogy a Bayern München vinne mindent. És egyáltalán, jók a meccsek, legalább annyira, mint amikor a kilencvenes évek elején a Sat1-nek köszönhetően minden héten megnézhettük itt Magyarországon is a Ran című Bundesliga-összefoglalót (vezette Jörg Wontorra vagy Johannes B. Kerner!), és akkor joggal hihettük azt, hogy a Bundesliga a világ legjobb bajnoksága.

Ráadásul most a németeknél majdnem mindegyik csapatban sok a saját nevelésű fiatal, melyek közül sokan még a válogatott közelébe sem tudnak kerülni, miközben Angliában például már az is kerettag lehet, aki párszor csereként beállhatott egy Premier League-élcsapatban. Az újabb nemzedék már képviselteti magát azért ebben a német keretben is: amíg két éve még elég szűk volt a keret, ma már Joachim Löw nem lenne akkora bajban, ha mondjuk Thomas Müllerre nem számíthatna. Dél-Afrikában még a semmilyen Trochowski helyettesítette, amikor sárga lapok miatt Müller nem játszhatott a spanyolok ellen, most meg ott van a kispadon a szép jövő előtt álló Reus vagy Schürrle, és a többi poszton is hasonló a helyzet. És a jelek szerint azt is túl fogják élni, ha majd Klose visszavonul.

Egy dolog a furcsa csak: miért csinál úgy mindenki, mintha ez az első olyan korszak lenne a labdarúgás történetében, hogy egy német csapat effektíve nem ellenszenves? Mert oké, hogy ott van 1954 és a berni csoda, meg 1974 és a hollandok tragédiája, aztán a Battistont letaroló Schumacher, de azért azt se felejtsük el, hogy ezekben a csapatokban sem Hitler vagy Mengele játszott, hanem a futballtörténelem legnagyobbjai, Beckenbauertől kezdve Gerd Mülleren át Rummeniggéig. A ’66-os nyugatnémet válogatott méltán érezhette magát szerencsétlennek, a négy évvel későbbi minden idők talán legnagyobb vébémeccsén kapott ki az olaszoktól, a ’76-os pedig egy freak tizenegyessel bukta csak el az Eb-döntőt az esélytelen csehszlovákok ellen. Vagyis a németek is megszenvedtek addig a sorssal, de amikor az 1980-as Eb-n megjelent a Rummenigge, Hansi Müller, a Förster fivérek és Schumacher fémjelezte új generáció, az kicsit hasonló lehetett a mostani nemzedék kirajzásához, csak akkor még senkinek sem volt török vagy arab neve.

Onnantól kezdve a kilencvenes évek közepéig újra természetes volt, hogy rendezzenek bármilyen tornát, ott az NSZK, majd az újraegyesített német válogatott esélyesként érkezik. Bár az emblematikus, és az egész korszakot végigjátszó Lothar Matthäust pont nehéz rokonszenvesnek találni, de Klinsmannal, Littbarskival, Völlerrel vagy Hässlerrel pont, hogy semmi baj nem volt. Miután azonban két elbukott világverseny után ’90-ben teljesen megérdemelten megnyerték a vébét, a németeket egyre nehezebb volt szeretni: Berti Vogts ragaszkodása a nyolcvanas évek veteránjaihoz egyre nevetségesebbnek tűnt, és a ’96-os Eb-győzelmet leszámítva (utólag nézve az egy elég alacsony színvonalú torna volt, egy közepes német válogatottal) a németek csak outsider válogatottak sikereihez voltak képesek asszisztálni akkoriban.

Majd eljött az ezredforduló, és az abszolút mélypont: a 2000 és 2004 közötti időszak minden idők leggyengébb német válogatottjáról szólt, és ennek fura módon még a 2002-es vb ezüstérem sem mond ellent, hiszen az a csapat úgy juthatott döntőbe (köszönhetően a FIFA által szégyentelenül tolt Koreának is), hogy egyetlen komoly csapattal sem kellett játszania addig. Azt az időszakot a súlytalan Jens Jeremies, Carsten Ramelow és Kevin Kurányi fémjelzik, és akik akkor kezdték követni a futballt, azoknak valóban szokatlan lehet, hogy Németországot komolyan lehet, sőt komolyan is kell venni, de azért nincs ebben semmi meglepő. Jó vébé vagy Eb ritkán van erős német válogatott nélkül, örüljünk, hogy idén rajtuk újra semmi nem fog múlni. Aki meg nem örül ennek, az még mindig szurkolhat majd a görögöknek.