Nagyon régen volt már az 1992-es Európa-bajnokság, viszont a tegnapi francia-angol döntetlenről mégis ez jutott az eszembe. Pedig akkor még csak két pontot ért egy győzelem, és a kapus is megfoghatta a hazaadást, de azért a tanulsága örök. Aki még vagy már nem emlékezne erre a meccsre: akkor a franciák és az angolok elég hasonló körülmények között játszottak döntetlent. Ők voltak a csoport favoritjai, és láthatóan mindkét csapat tartott is a másiktól, pedig később kiderült, hogy annyira nem is volt miért. No de mi is történt akkor?

'92-ben a franciáké volt az egyik legnagyobb favorit a tornán, a szövetségi kapitány maga Michel Platini volt, a csapat pedig már-már az Aranycsapat által felállított veretlenségi rekordot fenyegette az Eb előtt, ráadásul nagyszerű nevekből állt: a nyolc évvel korábbi Eb-győztes csapatból ott volt még Fernandez és Amoros, a korszak sztárjai közül ott játszott Papin, Cantona, Sauzée és Boli, míg Deschamps és a jelenlegi kapitány, Laurent Blanc később szerzett magának komolyabb hírnevet. Ezzel szemben az angolokat akkor is példátlan sérüléshullám sújtotta – többek között Paul Gascoigne, Mark Wright, John Barnes és Gary Stevens is hiányzott a kezdőcsapatból –, mindez pedig egy inkompetens szövetségi kapitánnyal párosult: az élete formájában focizó Chris Waddle-t is mellőző Graham Taylorral.

A két csapat akkor a második fordulóban találkozott, a nyitómeccseken a franciák a házigazda svédekkel, az angolok az underdog dánokkal ikszeltek, viszont láthatóan úgy számoltak, hogy leginkább csak egymástól kell tartaniuk. Az egymás elleni meccsre június 14-én, délután került sor Malmőben, a bíró Puhl Sándor volt, és a mérkőzés nagyjából a mostanit idézte, azzal a különbséggel, hogy akkor gól sem esett: a langyos meccsen támadgattak néha a franciák, a másik oldalon pedig Stuart Pearce lőtt zúgó kapufát szabadrúgásból. A mérkőzés végén aztán a mezcsere utáni Papint mutatta a kamera: mindkét kezét ökölbe szorítva örült az értékes egy pontnak, melyet aztán az utolsó csoportkör jól beárazott. Történt ugyanis, hogy a franciák bombameglepetésre kikaptak Dániától, az angolokat pedig megverték a svédek, és végül a két esélytelenebbnek ítélt csapat jutott tovább a csoportból.

Ha volt ennek a meccsnek üzenete, akkor az volt, hogy egy Európa-bajnokságon egyrészt nem szabad a döntetlenre játszani, akárki is az ellenfél, másrészt senkit sem szabad lebecsülni. Láthattuk tegnap, hogy az ukránok ellen például egész biztosan nem lesz könnyű dolga egyik csapatnak sem, de azért a svédek is mutattak annyit, hogy ne mehessen biztosra ellenük senki sem. Éppen ezért nehezen érthető a tegnap látott hozzáállás: az angoloknak még van annyi mentségük, hogy a tartalékos csapatuk egy pontnál valóban nem remélhetett többet reálisan a franciák ellen, bár a tegnapi játékuk láttán nehéz elképzelni, hogy egy gólnál többet szerezzenek bárki ellen is. Az igazán nagy rejtély viszont a franciák óvatossága volt: ez a tegnapi angol válogatott ugyan valóban jól védekezett, mégis furcsa volt, hogy a második félidőben alig-alig erőltették a támadásokat a jobb erőkből álló kékmezesek. Sőt a végén szemlátomást elégedettek voltak az egy ponttal. Pedig ha valaki, akkor Laurent Blanc még jól emlékezhet 1992. június 14-re.