Passzolhatnak milliót a spanyolok, lehetnek hősök a horvátok, átkozhatják magukat töketlenségük miatt az olaszok, a tegnapi nap főszereplői akkor is az írek voltak. Nem, nem a játékuk miatt, noha olyan sok szó nem érheti a ház elejét, ha azt vesszük, hogy több játékosuk is másodosztályú csapatban játszik – sőt, a csereként beállt Paul Greennek jelenleg még csapata sincs, miután szabadlistára tette klubja, a Championship középmezőnyéhez tartozó Derby County.

Az írek egy aránylag könnyű selejtezőcsoportból jutottak ki, Oroszországon kívül nem volt más nagycsapat (Szlovákia, Örményország, Macedónia és Andorra voltak a további ellenfelek), de azért a szlovákok csak kint voltak a legutóbbi vébén, az örmények pedig jönnek felfelé veszélyesen, mielőtt bárki is elkezdene arról beszélni, hogy innét még mi is kijutottunk volna. Az is tény, hogy Giovanni Trapattoninak nincs túl könnyű dolga, amikor ebből a játékosanyagból kell dolgoznia, hiszen jelenleg egy igazi klasszis sincs a keretben, Robbie Keane és Damien Duff csillaga leáldozóban, a feltörekvő James McClean pedig egyelőre csak epizódszerepeket kap.

Amikor az ír válogatott először jutott ki nagy tornára 1988-ban, azt a csapatot is sokan lenézték, pedig abban az akkori legerősebb angol klubok, a Liverpool és az Everton alapemberei játszottak (John Aldridge, Ray Houghton, Ronnie Whelan, Kevin Sheedy), és a többiek is sokat próbált, jó futballisták voltak. Az a csapat nyolc perccel a vége előtt egy vitatott góllal kapott ki Hollandiától, pedig ha az nincs, akkor az írek mentek volna tovább a csoportból, és nem a hollandok, akik végül Európa-bajnokok lettek. Erre már sokan nem emlékeznek, akik mindig kedélyes outsiderekként gondolnak az írekre, pedig ezt az alábbi gólt is ők lőtték, ami az Európa-bajnokságok történetének talán legfantasztikusabb gólja. Távolról sem a világversenyek potyautasaival van dolgunk tehát, még ha ez a mai csapat valóban nem ugyanaz a szint is.



Ellenfelük tegnap a világ hivatalosan is legjobb válogatottja volt, amely valóban nyomasztó fölényben játszott végig a meccsen, melyen már a negyedik percben látszott, hogy nem lesz egyszerű ír szempontból – hiszen akinek még Fernando Torres is képes gólt lőni (pláne kettőt!), akkor az a csapat valóban nem számíthat túl sok jóra. Ha nincsenek Shay Given bravúrjai, akkor könnyen még több góllal nyerhettek volna a spanyolok, és még boldogabb lehetett volna a pártatlanságot csak hírből ismerő ifj. Knézy Jenő, aki gyerekes rajongásában észre sem vette talán, mennyire nem szimpatikus ez az egyirányú lelkendezés, amit tegnap közvetítés címén művelt. De ez nem is lényeges annyira. Simán győzött a jobbik csapat és kiesett a gyengébb.

Mégis az ír szurkolók vitték el a pálmát, amikor a mérkőzés végén tudomást sem vettek a pályán folyó macska-egér harccal, hanem hátborzongatóan jó hangulatot teremtettek az éneklésükkel. Most itt nyilván nem kell elkezdeni magyarázni, hogy hány olyan ország van még a világon, amelynek a szurkolói null-négynél is nemhogy leszurkolják az ellenfelet (mondjuk furcsa, hogy az Európa- és világbajnok spanyolokat ilyen kevesen kísérték él Gdanskba), de egyenesen róluk szól minden. Hiába búcsúztak el elsőként az írek az Eb-től, ez a tegnapi jelenet remélhetőleg előbb fog eszünkbe jutni évek múltán is az Eb-ről, mint a visztulai csoda újrajátszása.