Hovatovább harminc éve tudom, hogy nincs jobb dolog a világon a nagy, nemzetközi focitornáknál. Mondhat bármit Coubertin báró vagy pláne Bernie Ecclestone, egyszerűen a sportesemények királya a mindenkori focivébé vagy Európa-bajnokság. Nem mintha egy olimpia nem szolgálna emlékezetes pillanatokkal – örülök, hogy annak idején élő egyenesben láthattam Carl Lewis vagy Ben Johnson (később visszavont) győzelmét, vagy amikor a horvát kosarasok ’92-ben megszorongatták a Dream Teamet, a különböző legendás magyar aranyérmekről nem is beszélve –, de azért ez mégis más. Egy olimpiát példának okáért nem lehet a maga teljes egészében befogadni: a sportágak nagy részét fizikai képtelenség az elejétől a végéig követni, arról nem is beszélve, hogy többségük nem is tévéképernyőre való. Sőt a kötelezően feltámadó hazafias büszkeség hevében még magunk is elhisszük, hogy a vízilabda nem csak nálunk és a volt jugoszláv tagállamokban nemzeti ügy, és hogy a kajak-kenu az egy látványos sport.

Az olimpia csak nagyon ritkán lesz olyan közösségi élmény, mint a futballvébé vagy Eb: nem is emlékszem a baráti társaságomból olyanokra, hogy közösen néztünk volna olimpiai közvetítéseket („Jössz este nézni a birkózódöntőket, ugye?”), miközben előbbieknél a közös meccsnézés alap. Ilyenkor még gyakran azok is csatlakoznak, akik egyébként szökőévente néznek csak meccseket, és hetekig komoly bajban lesznek azok, akik még ilyenkor is dacosan próbálnák kizárni az életükből a futballt – egyszerűbb beadni a derekunkat, barátaim. Ilyenkor még a klubfutball harcos elkötelezettjei, a fanatikus magyar Barcelona-, Internazionale- és Arsenal-szurkolók is kénytelenek ráfanyalodni a válogatott futballra, és szembesülni vele, hogy a mesterségesen futballünneppé pumpált Bajnokok Ligája úgy aránylik egy vébéhez vagy Eb-hez, mint a McDonald’s egy valóban jó és patinás étteremhez.

És aki most azzal jönne, hogy jó a foci-Eb ugyan, de hát hol van egy vébéhez képest, és különben is, mi értelme nézni brazilok, argentinok és a menetrendszerű afrikai meglepetéscsapat nélkül, azokhoz is van pár keresetlen szavunk, hiszen a mérleg nyelve bizony az Európa-bajnokság felé billen. Először is, nincs olyan, hogy éjjel vagy délelőtt kell meccset nézni, csak azért, mert a FIFA egy újabb kontinensen akarja a labdarúgást felfuttatni. Továbbá nem kell tehetetlenül végigasszisztálni, ahogy távoli kontinensek csapatait akár felháborító csalássorozat árán is megpróbálják minél messzebbre juttatni, és nem kell fárasztó okoskodásokat sem hallgatni arról, hogy idén lesz az afrikai/ázsiai futball nagy áttörése, és vége a nagy válogatottak uralmának. Nem kell bosszantó közhelyparádékat olvasni arról sem, hogy a brazilok a nagybetűs Játék öröméért futballoznak, és Ganxsta Zolee-t sem kérdezi meg végre senki arról, hogy „a gaucsóknak” most épp miért nem jött ki a lépés. Az meg aztán végképp senkinek nem hiányzik, hogy a fél ország felfedezze magának, hogy jé, van olyan ország, hogy Trinidad és Tobago, és hogy milyen szimpatikusak az esélytelen kiscsapatok, és hogy mennyire kár értük, amikor majd egy közepes európai válogatott hazaküldi őket három góllal. Ja, és nincs vuvuzela sem!

A foci-Eb-n tehát ilyenek nem lesznek. Ott lesz viszont a világ három jelenlegi legjobb válogatottja: ha valakinek kétségei lettek volna a dél-afrikai vébé végeredményének jogosságát illetően, az az elmúlt két évben pontosan láthatta, hogy a világon most a spanyol, a holland és a német válogatott a legjobb, tetszik, nem tetszik. Viszont könnyen lehet, hogy egy hónap múlva ez már nem így lesz, ehhez viszont végig kell majd nézni az Európa-bajnokságot, ahol egyébként minden más fontos szereplő ott lesz: a kicsit ütött-kopott angolok, a szintén megtépázott olaszok, a fogadkozó franciák, a még mindig utálatos portugálok, aztán néhány kelet-európai sötét ló, és mindenki második-harmadik kedvenc csapata, a dánok. Apropó dánok: meglepetésgyőztes is csak az Eb-ken várható, bár gyanítom, az emberek többsége meglenne most egy újabb görög győzelem nélkül. Ettől függetlenül jó, hogy lehet ilyen. Most legalábbis még érezhetjük ezt.

Szóval, a foci-Eb az egyik legjobb találmány, amit az emberiség az elmúlt pár ezer évben képes volt kiizzadni magából. Ez akkor is így lesz, ha esetleg az ukránok nem tudnak majd felnőni a rendezés feladataihoz, a lengyel szurkolók rasszisták lesznek, és majd megint lesz olyan meccs, ami után lehet vitatkozni, hogy a bírót fizették-e le, vagy az online fogadóirodák teszik tönkre már megint a játékunkat. Éppen ezért bosszantó, hogy ami jó, azt az emberek mindig el szokták rontani, és miért lenne kivétel az Európa-bajnokság? Legközelebb ugyanis már 24 csapat fog kijutni az Eb-re, ami akárhogy is nézzük, egy borzalmasan nagy ostobaságnak tűnik. Nemcsak azért, mert a 24-ből csak nehezen lehet 16-ot vagy 8-at csinálni az egyenes kieséses szakaszra (emlékezzünk „a négy legjobb csoportharmadik is továbbjut” rendszer kudarcára a ’90-es és a ’94-es vb-n), hanem mert kijuthatnak majd az osztrákok, a macedónok, a finnek és a fehéroroszok is, sőt, még talán mi is, de azon az áron, hogy érdektelenné silányítunk egy tökéletesen működő rendszert, inkább ne kérjünk ebből. Belátható időn belül az utolsó tényleg jó és emlékezetes Európa-bajnokság jöhet most, helyettünk pedig senki sem fogja magát jól érezni.