A tegnapi spanyol-olasz meccs elég sok meglepetéssel szolgált: példának okáért egyáltalán nem volt az a kényelmeskedő bemutatkozó meccs, és mindkét csapat ment előre rendesen az utolsó percig. Aztán sokunk számára az olaszok játéka is meglepetés volt, hiszen már elmúltak azok az idők, amikor a válogatottjuk minden posztjára jutott ismert nemzetközi klasszis – a tegnapi kezdőcsapatukban volt olyan játékos is, akiről most hallottam először. Mégis, kimondottan jól játszottak, és még csak nem is a közvélemény által hozzájuk kapcsolt sztereotípiákat erőltették (catenaccio, fetrengés, színészkedés), pedig pont a spanyolok ellen talán még érthető is lett volna, ők viszont bátran letámadták a spanyolokat, és sok helyzetük is volt.

A másik oldalon az keltett feltűnést, hogy a spanyolok kezdőcsapatában nem volt egyáltalán csatár: biztos Vicente Del Bosquénak megvoltak a maga indokai, ám egy idő után látszott, hogy a spanyol középpályások leginkább passzolni szeretnek, gólt lőni viszont valamiért nincs kedvük. Egyértelmű volt tehát, hogy kell egy csatár, ha győzelemmel akarnak nyitni, és volt is a padon pár: a kezdőcsapatba is joggal pályázó Llorente, a sorozatban jó szezonokat futó Negredo, vagy a Barcelona kezdőcsapatából érkező Pedro is jó választásnak tűnt volna, a kapitány választása azonban Fernando Torresre esett.

Arra a Torresre, akivel 2010 óta valami nagyon nincs rendben: már a legutóbbi vébén is csak paródiája volt önmagának, majd utána ezt a formát mentette át a klubcsapataiba is, ám a Liverpoolnak még volt annyi esze, hogy egy vagyonért elpasszolja a Chelsea-nek. Torresnek a Stamford Bridge-en töltött másfél éve kétségtelenül pályafutása mélypontja, még úgy is, hogy néha-néha meglódult a szekér, és akkor úgy tűnt, lerázza magáról az átkot, de azért a szezon végén is az volt a téma, hogy megsértődött, amiért csak kispados volt a BL-döntőn. Ezekkel az előjelekkel küldte be Del Bosque Torrest az olaszok ellen, azzal, hogy lőjön egy győztes gólt (ne feledjük, a Chelsea-ben másfél év alatt mindössze hét bajnoki gólra futotta).

Helyzete egyből akadt, méghozzá nem is egy. A legmegalázóbb talán az első volt, amikor egyedül ugorhatott ki, Buffonnak pedig elé sem kellett vetődnie, hanem elég volt középhátvédként keresztezni az elbizonytalanodni látszó csatár elől. A másik helyzete sem volt kisebb, ott csak tizenhat méterről kellett volna eltalálnia a kaput, de ez sem sikerült neki, mint ahogy gyakorlatilag semmi. Ezek után nagyon nehéz elképzelni, hogy kapjon még lehetőséget ezen az Európa-bajnokságon, pláne, ha olyan csatárok ülnek a padon, akiket már említettem az előbb. Vagy ha mégis, akkor Del Bosque irracionális módon bízik benne. Torres esetében egészen nyilvánvaló, hogy valami pszichikai gát akadályozza, de ez most már kezd a valódi rejtély kategóriájába tartozni, hiszen két és fél éve még ő a világ egyik legjobb befejező csatárának számított. És még mindig csak 28 éves.

Vele szemben a meccs másik negatív hőse, Mario Balotelli csak a szokásos formáját nyújtotta, viszont ő tényleg fiatal, 21 éves. Igaz, a rá jellemző hülyeséget nem biztos, hogy valaha is ki lehet majd nőni – ha klubcsapata, a Manchester City edzője, Roberto Mancini vele is hasonlóan szigorú, mint Tévezzel volt, már rég repülhetett volna. A szerencsétlenkedése ellenére Torresen legalább látszott, hogy abszolút alárendeli magát a csapatnak, Balotellit viszont egy-két biztató momentuma ellenére az a kép jellemzi legjobban, ahogy idiótaként ököllel veri a gyepet az első félidőben. Egy nagy focitornának mindig kellenek negatív főszereplők is, és mivel az első két nap a valódi személyes drámák még hiányoztak (a lengyel kapus, Szczesny azért szintén alakított: gyakorlatilag egyedül intézte el a saját csapatát), a két csatártól végre megkaptuk ezt is. Vajon csatlakozik-e hozzájuk ma Ibrahimovic?