Ahhoz képest, hogy nemrég még lelkendeztem, hogy már úgy is milyen jó ez az Eb, hogy a  vérre menő meccsek még csak most jönnek, az utolsó csoportkör eddig lejátszott meccsei alapján pont úgy tűnik, hogy a tét miatt húzzák be a féket a csapatok. A kimondottan szórakoztatóan induló A csoport például az egész torna eddigi legunalmasabb estéjét szerezte nekünk szombaton, érthetetlenül impotens oroszokkal és súlytalan lengyelekkel megfejelve, míg a halálcsoportban a hollandok újabb lebőgése már nem is volt meglepő, a németek pedig energiatakarékos teljesítménnyel verték a dánokat.

Az igazi mélyütés viszont a C csoport záróköre volt: az olasz-írről előre lehetett tudni, hogy nem lesz gálameccs, de amit a spanyolok műveltek tegnap este, az kritikán aluli volt. Az, hogy a horvátok nem rontottak nekik, érthető volt, és nyilván nem is volt könnyű egy ilyen defenzív csapat ellen játszani, de mindettől függetlenül könnyedén nyerhettek volna így is a spanyolok, hiszen többször is átjátszották a horvát védelmet, csak kapura kellett volna lőniük. Ők viszont nemcsak, hogy rendre rossz megoldást választottak, hanem egyszerűen olyanoknak tűntek a középpályásaik, mintha gól helyett minél több passzra játszanának. Nem véletlen, hogy tegnap mégis a horvátok előtt adódott a meccs legnagyobb helyzete, és ha Rakitic befejeli azt a ziccert, akkor könnyen lehet, hogy most a spanyolok kiesése miatt siránkozna/örömködne mindenki. Pedig már az olaszok is meglepően sok helyzetet dolgoztak ki ellenük, és a csoportkör alapján egyáltalán nem tűnnek meggyőzőnek.

Ugyanakkor emlékezhetünk rá, két éve sem indult jól a spanyolok tornája, hiszen rögtön vereséggel indítottak Svájc ellen, de aztán összeállt a csapat, és elkezdtek jönni az egy-nullák. Hát ezek az egy-nullák kísértettek tegnap Gdanskban, még ha ez a csapat egyelőre gyengébbnek is tűnik a világbajnoknál.

Azt már kezdettől fogva tudom, hogy nem örülnék egy újabb spanyol tornagyőzelemnek, de a tegnapi meccs után már kifejezetten rettegek ettől: az egy-nulláktól, a dögunalmas meccsektől, és a kismilliárd passztól, ami tök jó, de néha meg lehetne próbálni azért gólra is játszani. Eleve a spanyolok (és persze főleg az ezt látványosabban művelő Barcelona) számlájára írható ez a hirtelen támadt passzőrület: három-négy éve még senkit nem érdekelt, ki hányat passzol és milyen hatékonysággal teszi ezt, most viszont már minden meccsen kosárlabdás statisztikákkal tömik a fejünket, és gólok helyett labdabirtoklásról beszélünk, meg Xavi 98,8 százalékos passzarányáról. Tényleg a saját érdekünkben remélem, hogy ez a passzmánia is ugyanolyan múló divat lesz a fociban, mint a söprögető volt, vagy a '94-es vébén az orra ragasztható, légzést segítő ragtapasz.

Mert egyelőre minden erről szól: a labdabirtoklásról, a passzolgatásról és a csatár nélküli futballról, ami állítólag a jövő. Viszont ha a jövő olyan lesz, mint az Eb-n eddig látott spanyol válogatott, akkor nagyon szomorú világ előtt állunk. Erre persze a spanyolok teljes joggal mondhatják, hogy oké, tessék bennünket megverni, és ameddig ez nem történik meg, addig beszélhetek én bármit, az igazság úgyis odaát lesz. A történelemből tudhatjuk, hogy semmi sem tart örökké: ahogy a Barcelona ellen is megtanultak játszani az ellenfelek (na jó, már amelyik), úgy a spanyolok ellen is ki lehet valamit találni. Ráadásul itt még Messi sincs.