Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, de ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek még természetes volt, hogy Magyarország kijut a mindenkori vébére, és azért az Európa-bajnokság sem teljesen esélytelen. Mexikó után nehéz is volt hozzászokni, hogy a jó világnak már vége: nekem jó másfél évtizedig tartott, mire leszámoltam az illúzióval, mely szerint a mindenkori magyar válogatottnak igenis ott a helye a legjobbak között. Pedig sokat álmodoztam róla, hogy milyen jó is lesz majd, amikor az egész világ az én kedvenc játékosaimat fogja nézni, akiknek rá lesz írva a hátukra csupa nagybetűvel az, hogy KUTTOR vagy, hogy SALLÓI, és másnap Caracastól Vlagyivosztokig róluk is fognak majd beszélgetni az emberek. Hát előbb arra jöttem rá, hogy annyira ez nem is biztos, hogy jó lenne („Láttátok tegnap a magyarokat? Ilyen gyenge csapat mégis hogy az istenben juthatott ki egy világbajnokságra?"), később pedig arra, hogy ilyen egyszerűen nem is lesz.

Egyáltalán nem lehet véletlen, hogy az elmúlt másfél évtizedben minden egyes szomszédunk kijutott legalább egy vébére vagy Eb-re, és akkor még nem is említettük a letteket. Nekünk ez nem, hogy nem sikerült egyszer sem, de még csak esélyünk sem volt rá – mielőtt valaki a '97-es pótselejtezővel jönne, gyorsan szögezzük le, hogy hét gólt kapni hazai pályán minden, csak nem annak a jele, hogy esélyünk van bármire is. Sőt, annak ellenére, hogy a legutóbbi selejtezősorozaton végre egyszer legyőztünk egy tényleg erős válogatottat, komoly esélyünk akkor sem volt a kijutásra, hiszen a vége mégis az lett, hogy öt ponttal maradtunk le a svédektől. Szégyenkeznünk éppenséggel végre nem kellett, de ez volt a realitás.

Mégis, képzeljük el egy pillanatra, hogy valami csoda folytán mégis kivergődtünk volna az Eb-re! Nem azért, mert annyira jók lettünk volna, hanem mert a svédek kikapnak Helsinkiben és odahaza a hollandoktól is, a magyar válogatott pedig élt volna az ölébe hullott lehetőséggel, a pótselejtezőn tizenegyesekkel túlverekedte volna magát Montenegrón vagy Észtországon (igen, ezek a válogatottak valóban elérték a második helyet a csoportjukban), és váratlanul mi lennénk ott Európa tizenhat legjobb csapata között, egy csoportban a franciákkal, az angolokkal és az ukránokkal. Őrület, mi? De tegyük fel, hogy mégis igaz.

Hogy mi történt volna? Az első eufória után persze még a józanabb hangok lettek volna többségben: szerencsénk volt, ne szálljunk el, és örüljünk, hogy kint lehetünk. Ahogy azonban közeledne a június, szép fokozatosan átvenné a hatalmat a hülyeség: először csak arról beszélne a szakvezetés és a sportsajtó felelőtlenebbik fele, hogy ne legyünk kishitűek, egyáltalán nem biztos, hogy csoportutolsók leszünk, aztán március környékén már egyre többször kerülne elő a továbbjutás, mint reális lehetőség. Áprilisra már némelyik játékosunk kész tényként nyilatkozná, hogy erősebbek vagyunk, mint a tartalékos angolok, és az ukránoktól sem kell ám félni, májusra pedig már ott tartanánk, hogy szerencsével akár még a négy közé is bejuthatunk, ahol aztán bármi megtörténhet. A Nemzeti Sport főcímben idézné a Goal.com vagy valami hasonló presztízsű honlap szakíróját, aki szerint „ha Gera Zoltán meggyógyul, Magyarország lehet az Eb titkos esélyese", Orbán Viktor a továbbjutásról értekezne a Facebookon, az internetes fórumokon pedig hazaárulónak neveznék a józanabb szurkolókat, akik szerint esélyünk sincs. Aztán jönne a június, és a reálisan várható pofára esés, rögtön utána meg a mentegetőzés, hogy lejtett az ukránoknak a hazai pálya, és hogy John Terry megzavarta a mieinket, amikor belenyúlt Rudolf Gergely nadrágjába. Őszintén, hiányzik ez bárkinek is?

Hogy mindez miről jutott eszembe? Hát onnét, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy a hülyeség elszabaduljon: játszott a válogatott két előkészületi meccset nemrég, Eb-résztvevők ellen. Az egyiken megverte a cseheket, a másikon nulla-nullát játszott az írekkel, Dzsudzsák Balázs pedig ki is jelentette, hogy ott lenne a helyünk az Eb-n. Most tegyük félre azt, hogy az előkészületi meccsek legfőbb tétje általában az, hogy sérülés nélkül lehozzák a résztvevő csapatok a mérkőzést, meg azt is, hogy Németország is ötöt kapott Svájctól, a portugálok meg otthon kaptak ki a törököktől, és hogy mindenki tudja, ezekből a meccsekből semmilyen komolyabb tanulságot nem lehet levonni. Ha tényleg ott lenne a helyünk az Eb-n, akkor nem kapunk sima négyest hazai pályán a hollandoktól, meg tudjuk verni hazai pályán a finneket és nincs öt pont lemaradásunk a svédekkel szemben, ez ilyen egyszerű. Lehet, hogy egyszer valamikor majd megint lesz olyan válogatottunk, amely ott lehet egy ilyen tornán, de ez a mostani nem véletlenül nincs kint. Örüljünk tehát, hogy idén sem lesz hisztéria, nem lesz felfokozott idegállapotban hónapokig egy teljes ország a semmiért, és nem kell hirtelen úgy csinálnunk, mintha az NB1 egy normálisan működő bajnokság lenne, és mintha nem is lennének a szőnyeg alá söpört bundabotrányok. Izgulni persze így is lehet majd, de ez eddig olyan jól ment már az utóbbi években a magyar válogatott nélkül is, minek ezt az egészet elrontani?