meddő mezőnyfölény

Kétértelmű helyre tették a British Gas feliratot az olimpiai bronzérmes műugró, Tom Daley nadrágján. A sportoló a londoni játékok után hatalmas sztár lett a hazájában - de aligha az alábbi együttműködésnek köszönhetően.

Az országváltás viharai közepette talán nem a legszerencsésebb Janics Natasa egyik reklámplakátja.

Nagyot ünnepelt a PSG csatára a Dinamo Kijevnek lőtt Bajnokok Ligája-gól után. A találattal Zlatan Ibrahimovic lett az első focista, aki hat különböző csapatban (Ajax, Juventus, Inter, Barcelona, Milan, PSG) is lőtt BL-gólt.

Általában szomorú dolog, ha valami olyan dolog ér véget, ami intenzíven hozzátartozik az életünkhöz hosszabb ideig. Bár a foci-Eb utolsó hete már nem pörgött annyira, azért mégis furcsa belegondolni, hogy úristen, már több mint három hete, hogy ez az egész elkezdődött. És ez alatt a bő három hét alatt mennyi minden történt. Aztán jobban belegondolunk, és kénytelenek leszünk belátni, hogy azért olyan sok minden talán mégsem. Volt egy focitorna, amit komolyabb izgalmak nélkül megnyert a legjobb játékosokból álló csapat és kész, egy mondatban így lehet összefoglalni ezt a lengyel-ukrán Eb-t.

Persze azt, amit már most sokan mondanak – nevezetesen, hogy ez az Európa-bajnokság lapos lett volna –, azért így nem merném kijelenteni, mert azért emlékszem én olyan tornákra is, ahol jobb híján a félpályáról ívelgették haza a labdát a kapusnak a középpályások. Ez nem olyan volt, inkább csak kiszámítható és fájóan hiányoztak belőle az úgynevezett drámai csúcspontok: sehol egy mindent romba döntő kiállítás, sehol egy fordulatos, elsőtől az utolsó percig izgalmas fociklasszikus. Mintha a játékosokat sem izgatta volna annyira az egész. Az egy szem olasz-német kivételével a kieséses szakasz összes meccsén az esélyesebb csapat nyert, méghozzá komolyabb nehézségek nélkül: még a tizenegyesrúgásokkal eldöntött két meccsen is az a csapat esett ki, amelyik a hosszabbításra már teljesen kikészült attól, hogy gyakorlatilag nincs, illetve alig van nála a labda.

Hogy mire fogunk emlékezni tehát erről az Eb-ről? A makulátlan spanyolok mellett Balotelli felsőtestére, a büntetőknél „berezelő" Ronaldóra, és a kieséses szakaszból nagyjából ennyi maradt meg nagyon, az összes többi a csoportkörben történt: a hollandok teljes lebőgése, a portugál-dán meccs fordulatai, az angol-svéd második félideje, a görögök valószínűtlen továbbjutása, az első olasz-spanyol, no meg persze a tönkreverten is mindenkit túlharsogó ír szurkolók, az ukrán riporternőt viccesen zaklató hollandok, meg a visztulai csodát újrajátszó lengyel és orosz huligánok jutnak hirtelen az eszembe. Ha viszont már itt tartunk, azt is el kell mondani, hogy az első egy-két nap hisztijei ellenére az égvilágon semmi komolyabb gond nem volt a rendező ukránokkal és lengyelekkel: ami tőlük telt, azt megtették, nem rajtuk múlott, hogy a válogatott futball legjobb csapatai jelenleg alig nyújtanak több izgalmat egy átlagos vasárnap délutánnál az IKEÁ-ban.

Azt azért szögezzük le, hogy az Európa-bajnok spanyol válogatott nemcsak, hogy megérdemelten nyert ismét, de a döntőben végre jól is játszott: igaz, ehhez kellett azért az olaszok balhátvédje, Chiellini is, aki húsz perc alatt is képes volt hazavágni az olaszok esélyeit. Ez a spanyol válogatott ugyan nem tűnt legyőzhetetlennek, de ha adnak neki egy gól előnyt, akkor onnét tényleg nincs megállás. Nem túlzás, hogy most arról vitatkoznak a szakértők, hogy minden idők legjobb válogatott csapata-e ez a spanyol generáció, hiszen az eredményei valóban egyedülállóak. Sem a mi Aranycsapatunk, sem a Pelé fémjelezte brazilok, sem a hetvenes évek holland vagy nyugatnémet szupercsapata nem tudott hasonló sorozatot produkálni, mint ezek a spanyolok, a hetvenes évek óta pedig alig volt igazán korszakos válogatott, amelyik egymást követő több nagy focitornán is hozta magát. Ezek a csapatok már inkább egy-egy futballzseni köré épültek: a Platini- majd a Zidane-féle francia csapat, a Maradona vezérelte argentin válogatott, a Ronaldóra épülő brazilok, és ne feledjük a zseniálisnak nem mondható, de elpusztíthatatlan Matthäus vállain nyugvó németeket sem. Nos, a spanyolok rengetegben különböznek mindegyiktől.

Először is abban, hogy ebben a csapatban nincs kiemelkedő egyéniség. Méghozzá azért nincs, mert mind azok: gyakorlatilag a kezdőcsapatból mindenki a világ legjobbjai között van a posztján, talán szegény Torrest leszámítva, de még belőle is gólkirályt csináltak a társak, ehhez elég volt két agyonnyert meccs az írek és az olaszok ellen. Lehet mondani Xavit, de ő magához képest pont, hogy nem volt nagy szám az Eb-n. Vagy ott van Iniesta, akiről rengeteg szépet és jót lehet mondani, de azt pont nem, hogy az előző bekezdésben említettekhez hasonló, kiemelkedő egyéniség lenne. Ők is és a többiek is pontosan tudják a helyüket a gépezetben, amelyben azért legalább ilyen fontos szerepet játszik a hat meccs alatt mindössze egyszer kapituláló védelem, vagy az előttük takarító Busquets, Xabi Alonso kettős is. A spanyolok nyomasztó fölényét pont Torres önzetlensége jellemezte a legjobban: még ő, ez a láthatóan még mindig mély gödörben lévő, az éles meccseken rendre csődöt mondó lúzer is képes volt arra, hogy az egyedüli gólkirályságról lemondjon az éppen beállt Juan Mata kedvéért. És tényleg, mit lehet mondani arról a csapatról, amelyikben egy Matának is csak összesen négy perc jut, egy Llorentének pedig még ennyi sem?

És ugyan a döntőben látott fiesztázás némiképp javított a spanyolok megítélésén, azért ne feledjük, hogy előtte ez a csapat a sosem látott technikai/taktikai fölényét nem arra fordította, hogy gólokat lőjön és nyerjen, hanem arra, hogy ne kapjon gólt. A spanyolok játéka mellett érvelőknek ugyanaz a legfőbb ütőkártyájuk, mint a catenaccio védelmezőinek: de hát senki sem tud gólt lőni nekik. Ez kétségtelenül tiszteletre méltó, de nekem miért kéne ennek örülnöm, ha közben olyan alibizéseket kell végigszenvednem, mint a franciák vagy a horvátok elleni meccsek voltak? Ráadásul a többség már csak a tegnapi négy gólra fog emlékezni, és ma már az is emiatt örvendezik, akiről korábban még azt se tételeztem fel, hogy életében akár egyetlen futballmeccset végignézett volna.

És miközben tényleg le a kalappal a mindenféle rekordot megdöntő spanyol válogatott előtt, azért csendben jegyezzük meg, hogy jó lenne, ha a jövőben nem jól programozott, tökéletesre fejlesztett futballrobotok nyernék a tornákat, hanem ismét visszajönne az úgynevezett emberi tényező – az, ami miatt a leginkább érdemes meccset nézni. A már említett, klasszikusan nagy válogatottaknak mind volt valami gyengéje: nem tudták elviselni Pelé vagy Puskás sérülését, elfáradtak, epilepsziás rohamot kaptak, meghaltak a szépségben, vagy csak egyszerűen nem volt szerencséjük. Ennél a spanyol csapatnál ilyesmi hibalehetőség nincs, hiszen úgy lett kifejlesztve a laboratóriumban, hogy a fentiek egyszerűen ne fordulhassanak elő.

A tények azonban nem azt mutatják, hogy a válogatott futball olyan istenigazából nagyot változhatna a jövőben. Még tovább csökkentik a barátságos válogatott meccsek számát, hiszen már úgysem érdekelnek senkit, és csak nyűgöt jelentenek szegény, kiszipolyozott futballisták számára. A világban már régóta a milliárdos klubok diktálnak, és nekik nem az az érdekük, hogy még egyszer olyan emlékezetes Eb-t láthassunk, mint amilyenre a 2000-es sikeredett, vagy olyan vébét, mint a '82-es vagy a '86-os volt. Ráadásul jön a 24 csapatos Eb, meg a vébét is átteszik majd télre, de a lényeg úgyis az, hogy már csak pár hónap, és megint lesz Real Madrid-Bayern München, meg Man Utd – Barcelona, és már csak pár évet kell várni az Európai Szuperligáig, amikor már minden héten Inter-Manchester City lesz, és akkor végképp abba lehet majd hagyni a vébéket és az Eb-ket, ha ez ekkora nyűg mindenkinek.

Azért csak összejött. Az olaszok csütörtöki győzelmével végre itt van a várva várt meglepetés: már mindenki kész tényként kezelte a spanyol-német döntőt, erre a többség által az Eb előtt leírt olaszok váratlanul mindent összezavarnak. És oké, hogy ott van Balotelli, meg mások se tehetségtelenek abban a csapatban, de tegye fel a kezét, aki egy hónappal ezelőtt azt merte mondani, hogy a 33 éves Pirlo lesz majd az Eb sztárja. Szóval, őrület, ami itt van.

Önmagában az, hogy a mindenkori olasz válogatott döntős egy Európa-bajnokságon, nem kéne, hogy meglepő legyen: az elmúlt évtizedekben az olaszok szívósságát csak a németekéhez lehet hasonlítani, egy-egy gyengébben sikerült világverseny után is újra számolni kellett velük. Az olasz sokáig a világ legerősebb bajnoksága volt, és nemcsak az idegenlégiósaik miatt, hanem mert minden generációban volt pár világklasszisuk az olaszoknak. Most viszont egy ideje pont, hogy nincs. A 2006-os világbajnok csapatból még maradt pár túlélő, akikben igazából már csak kevesen bíztak, míg Balotellit az ember hajlamos volt egy tehetséges, ámde sajnálatosan szellemi fogyatékos fiatalembernek tekinteni, akit vagy kiállítanak, vagy összeveszik a kapitánnyal, vagy valami egyéb ordas nagy baromságot csinál, de hogy komolyan számolni nem kell vele, az biztos. Ehhez képest most ott vannak a döntőben, és még csak azt sem lehet mondani, hogy érdemtelenül jutottak volna idáig. Akármi is lesz a vége, az biztos, hogy ez az olasz csapat túlszárnyalta a várakozásokat, melyek – akárcsak az angolok esetében – ezen az Eb-n hosszú idő óta most voltak a legalacsonyabbak. Én például amióta az eszemet tudom, nem emlékszem ennyire veszélytelennek tűnő olasz válogatottra.

A klasszisokkal tűzdelt olasz válogatottnak a hatvanas-hetvenes években egy Eb-győzelemre és egy vb-döntőre, illetve bronzra futotta, de igazán a '82-es vébé volt az, ami pályára állította. Pedig ott a bundabotrány által sújtott olaszok nem számítottak igazi esélyesnek: az Európa-bajnok nyugatnémetek, a Maradonával megerősödött világbajnok argentinok, és persze a brazilok voltak a favoritok. Akkor nem egyenes kieséses rendszer volt a csoportkör után, hanem középdöntőben osztották be a csapatokat, és az olaszokat a legnehezebb trióba sorsolták, az argentinokkal és a brazilokkal. Nekik meg volt pofájuk kiverni mindkettőt. Mindebben az volt a legkülönösebb, hogy catenaccio ide, defenzív futball oda, azt az olasz válogatottat igenis lehetett szeretni: a csoportkör szenvedései után négy meccsen tizenegy gólt lőttek, és négy erős válogatottat végeztek ki. Igazi világklasszisaik csak a védelemben voltak, de pont elég volt, hogy Paolo Rossi azon az egy vébén volt csak nagy formában. Olyan olasz válogatott azóta sem volt, és lehet, hogy soha többé nem is lesz. Ráadásul utána hiába indultak minden egyes tornának nagy esélyesként neki az olaszok, sokáig még egy döntő sem akart összejönni: '84-ben és '92-ben például ki sem jutottak az Eb-re.

Amikor aztán a világbajnok Enzo Bearzottól Azeglio Vicini '86-ban átvette a kapitányságot, az volt a cél, hogy a '90-es, olaszországi vébére világbajnok csapatot faragjon. Az elvárás abszolút nem volt irreális: a korszak kiemelkedően legjobb klubcsapata az AC Milan volt, és úgy tűnt, minden sorra remek futballisták jutnak, ám később kiderült, hogy az olaszok korántsem olyan jók, mint azt magukról hitték, úgyhogy csak az elődöntőig jutottak. Ahhoz, hogy a csapat újra döntőig juthasson, egy Roberto Baggio kellett négy évvel később, de győzni vele sem sikerült, és hiába volt akkoriban tele klasszisokkal az olasz futball Zolától Del Pieróig, a következő években sem jött össze semmi, egy Eb-döntőt leszámítva 2000-ben, de győzni ott is a franciák győztek.

2006-ban volt az első vébé, ahová hosszabb idő után nem érkeztek komoly esélyesként az olaszok. Pláne, hogy ismét bundabotránytól volt hangos az ország: hát persze, hogy meg is nyerték. Nem olyan magától értetődően, mint '82-ben, és egyértelműen gyengébb kerettel, mint amilyenekkel pár évvel korábban vágtak neki a nagy tornáknak, mégis sikerült. Utána jött a szükségszerű lejtmenet, két gyengébb tornával, de az igazi fejfájást nem is ez okozhatta az olaszoknak, hanem az, hogy minden jel arra utalt, az olasz futballnak végleg leáldozott: klubcsapataik közül már csak az játszik vezető szerepet a Bajnokok Ligájában, amelyikben nem is játszik olasz, és a Totti, Buffon, Pirlo fémjelezte generáció óta nem jelent meg egyetlen számottevő olasz futballista sem a nemzetközi élvonalban – leszámítva ezt a komolytalan Balotellit. Erre itt van ez a tegnapi meccs, és létezik még élő ember, aki szerint ezek után nem nyerik meg az olaszok ezt az Eb-t?