Help Sales ÁSZF

Újraéledt az egy-nullák szelleme

Ahhoz képest, hogy nemrég még lelkendeztem, hogy már úgy is milyen jó ez az Eb, hogy a  vérre menő meccsek még csak most jönnek, az utolsó csoportkör eddig lejátszott meccsei alapján pont úgy tűnik, hogy a tét miatt húzzák be a féket a csapatok. A kimondottan szórakoztatóan induló A csoport például az egész torna eddigi legunalmasabb estéjét szerezte nekünk szombaton, érthetetlenül impotens oroszokkal és súlytalan lengyelekkel megfejelve, míg a halálcsoportban a hollandok újabb lebőgése már nem is volt meglepő, a németek pedig energiatakarékos teljesítménnyel verték a dánokat.

Az igazi mélyütés viszont a C csoport záróköre volt: az olasz-írről előre lehetett tudni, hogy nem lesz gálameccs, de amit a spanyolok műveltek tegnap este, az kritikán aluli volt. Az, hogy a horvátok nem rontottak nekik, érthető volt, és nyilván nem is volt könnyű egy ilyen defenzív csapat ellen játszani, de mindettől függetlenül könnyedén nyerhettek volna így is a spanyolok, hiszen többször is átjátszották a horvát védelmet, csak kapura kellett volna lőniük. Ők viszont nemcsak, hogy rendre rossz megoldást választottak, hanem egyszerűen olyanoknak tűntek a középpályásaik, mintha gól helyett minél több passzra játszanának. Nem véletlen, hogy tegnap mégis a horvátok előtt adódott a meccs legnagyobb helyzete, és ha Rakitic befejeli azt a ziccert, akkor könnyen lehet, hogy most a spanyolok kiesése miatt siránkozna/örömködne mindenki. Pedig már az olaszok is meglepően sok helyzetet dolgoztak ki ellenük, és a csoportkör alapján egyáltalán nem tűnnek meggyőzőnek.

Ugyanakkor emlékezhetünk rá, két éve sem indult jól a spanyolok tornája, hiszen rögtön vereséggel indítottak Svájc ellen, de aztán összeállt a csapat, és elkezdtek jönni az egy-nullák. Hát ezek az egy-nullák kísértettek tegnap Gdanskban, még ha ez a csapat egyelőre gyengébbnek is tűnik a világbajnoknál.

Azt már kezdettől fogva tudom, hogy nem örülnék egy újabb spanyol tornagyőzelemnek, de a tegnapi meccs után már kifejezetten rettegek ettől: az egy-nulláktól, a dögunalmas meccsektől, és a kismilliárd passztól, ami tök jó, de néha meg lehetne próbálni azért gólra is játszani. Eleve a spanyolok (és persze főleg az ezt látványosabban művelő Barcelona) számlájára írható ez a hirtelen támadt passzőrület: három-négy éve még senkit nem érdekelt, ki hányat passzol és milyen hatékonysággal teszi ezt, most viszont már minden meccsen kosárlabdás statisztikákkal tömik a fejünket, és gólok helyett labdabirtoklásról beszélünk, meg Xavi 98,8 százalékos passzarányáról. Tényleg a saját érdekünkben remélem, hogy ez a passzmánia is ugyanolyan múló divat lesz a fociban, mint a söprögető volt, vagy a '94-es vébén az orra ragasztható, légzést segítő ragtapasz.

Mert egyelőre minden erről szól: a labdabirtoklásról, a passzolgatásról és a csatár nélküli futballról, ami állítólag a jövő. Viszont ha a jövő olyan lesz, mint az Eb-n eddig látott spanyol válogatott, akkor nagyon szomorú világ előtt állunk. Erre persze a spanyolok teljes joggal mondhatják, hogy oké, tessék bennünket megverni, és ameddig ez nem történik meg, addig beszélhetek én bármit, az igazság úgyis odaát lesz. A történelemből tudhatjuk, hogy semmi sem tart örökké: ahogy a Barcelona ellen is megtanultak játszani az ellenfelek (na jó, már amelyik), úgy a spanyolok ellen is ki lehet valamit találni. Ráadásul itt még Messi sincs.

1 Tovább

Egy jó német válogatottra szükségünk van

2012-ben már csak az csodálkozik rá erre a mostani fiatalos (szerethető) német válogatottra, aki az elmúlt fél évtizedet egy szatyorban töltötte: egyáltalán nem új jelenség tehát, hogy egy világversenyen pont a németeké az egyik legkedveltebb válogatott. Sőt, ez a mostani csapat például még jócskán el is marad attól a látványos és gólgazdag focit játszó német csapattól, amely két éve Dél-Afrikában könnyedén lőtte a négyeseket. Mégis, csak pozitívumokat lehet mondani erről a mostaniról is: egyedüliként nyerte meg mindhárom csoportmeccsét, mindezt ráadásul a legnehezebbnek ítélt csoportban. Most pedig a semleges közönség túlnyomó része a németektől várja, hogy hazaküldjék a szívós, de élvezetesnek a legkevésbé sem nevezhető játékukkal a nyolc évvel ezelőtti menetelésükre emlékeztető görögöket.

A német válogatott szimpatikussága persze nem választható el attól, hogy a pár éve még lesajnált és másodvonalbeli külföldiekkel elárasztott Bundesliga jelenleg messze a legélvezetesebb bajnokság az úgynevezett topligák közül: az előrelátó és szurkolóbarát szabályozásnak köszönhetően nem boríthatják fel az erőviszonyokat röhejesen gazdag olajsejkek és posztszovjet oligarchák, és nincs is előre lefutott bajnokság, korántsem arról van szó, hogy a Bayern München vinne mindent. És egyáltalán, jók a meccsek, legalább annyira, mint amikor a kilencvenes évek elején a Sat1-nek köszönhetően minden héten megnézhettük itt Magyarországon is a Ran című Bundesliga-összefoglalót (vezette Jörg Wontorra vagy Johannes B. Kerner!), és akkor joggal hihettük azt, hogy a Bundesliga a világ legjobb bajnoksága.

Ráadásul most a németeknél majdnem mindegyik csapatban sok a saját nevelésű fiatal, melyek közül sokan még a válogatott közelébe sem tudnak kerülni, miközben Angliában például már az is kerettag lehet, aki párszor csereként beállhatott egy Premier League-élcsapatban. Az újabb nemzedék már képviselteti magát azért ebben a német keretben is: amíg két éve még elég szűk volt a keret, ma már Joachim Löw nem lenne akkora bajban, ha mondjuk Thomas Müllerre nem számíthatna. Dél-Afrikában még a semmilyen Trochowski helyettesítette, amikor sárga lapok miatt Müller nem játszhatott a spanyolok ellen, most meg ott van a kispadon a szép jövő előtt álló Reus vagy Schürrle, és a többi poszton is hasonló a helyzet. És a jelek szerint azt is túl fogják élni, ha majd Klose visszavonul.

Egy dolog a furcsa csak: miért csinál úgy mindenki, mintha ez az első olyan korszak lenne a labdarúgás történetében, hogy egy német csapat effektíve nem ellenszenves? Mert oké, hogy ott van 1954 és a berni csoda, meg 1974 és a hollandok tragédiája, aztán a Battistont letaroló Schumacher, de azért azt se felejtsük el, hogy ezekben a csapatokban sem Hitler vagy Mengele játszott, hanem a futballtörténelem legnagyobbjai, Beckenbauertől kezdve Gerd Mülleren át Rummeniggéig. A ’66-os nyugatnémet válogatott méltán érezhette magát szerencsétlennek, a négy évvel későbbi minden idők talán legnagyobb vébémeccsén kapott ki az olaszoktól, a ’76-os pedig egy freak tizenegyessel bukta csak el az Eb-döntőt az esélytelen csehszlovákok ellen. Vagyis a németek is megszenvedtek addig a sorssal, de amikor az 1980-as Eb-n megjelent a Rummenigge, Hansi Müller, a Förster fivérek és Schumacher fémjelezte új generáció, az kicsit hasonló lehetett a mostani nemzedék kirajzásához, csak akkor még senkinek sem volt török vagy arab neve.

Onnantól kezdve a kilencvenes évek közepéig újra természetes volt, hogy rendezzenek bármilyen tornát, ott az NSZK, majd az újraegyesített német válogatott esélyesként érkezik. Bár az emblematikus, és az egész korszakot végigjátszó Lothar Matthäust pont nehéz rokonszenvesnek találni, de Klinsmannal, Littbarskival, Völlerrel vagy Hässlerrel pont, hogy semmi baj nem volt. Miután azonban két elbukott világverseny után ’90-ben teljesen megérdemelten megnyerték a vébét, a németeket egyre nehezebb volt szeretni: Berti Vogts ragaszkodása a nyolcvanas évek veteránjaihoz egyre nevetségesebbnek tűnt, és a ’96-os Eb-győzelmet leszámítva (utólag nézve az egy elég alacsony színvonalú torna volt, egy közepes német válogatottal) a németek csak outsider válogatottak sikereihez voltak képesek asszisztálni akkoriban.

Majd eljött az ezredforduló, és az abszolút mélypont: a 2000 és 2004 közötti időszak minden idők leggyengébb német válogatottjáról szólt, és ennek fura módon még a 2002-es vb ezüstérem sem mond ellent, hiszen az a csapat úgy juthatott döntőbe (köszönhetően a FIFA által szégyentelenül tolt Koreának is), hogy egyetlen komoly csapattal sem kellett játszania addig. Azt az időszakot a súlytalan Jens Jeremies, Carsten Ramelow és Kevin Kurányi fémjelzik, és akik akkor kezdték követni a futballt, azoknak valóban szokatlan lehet, hogy Németországot komolyan lehet, sőt komolyan is kell venni, de azért nincs ebben semmi meglepő. Jó vébé vagy Eb ritkán van erős német válogatott nélkül, örüljünk, hogy idén rajtuk újra semmi nem fog múlni. Aki meg nem örül ennek, az még mindig szurkolhat majd a görögöknek.

0 Tovább

Túl a felén

A tegnapi ukrán-francia meccset félbeszakító vihar miatt el is feledkezett mindenki arról az örömteli tényről, hogy az a donyecki mérkőzés volt az Európa-bajnokság utolsó délutáni meccse. Ez pedig sok mindenkinek örömhír: a kisgyerekes szülőknek azért, mert már nem maradnak le több gólról egy kakilás miatt, a dolgozó embereknek azért, mert végre visszatérhetnek a társadalomba, és egyébként is, mindenki tudja, hogy az esti futballmeccsek milliószor hangulatosabbak a napsütéses, poroszkálós délutániaknál.

Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy már túl vagyunk az Eb felén: hiába tart a torna július elsejéig, az eddig lejátszott tizenhattal szemben már csak tizenöt meccs van hátra, és azok közül is négyet nem láthatunk élőben. És ez már korántsem olyan jó hír, mert az a helyzet, hogy ez az Eb idáig minden igényt kielégít, pedig az igazi drámák csak most kezdődnek: az utolsó csoportkör izgalmai általában már felérnek az egyenes kieséses szakaszéval, ahol pedig az igazán emlékezetes dolgok történni szoktak. Na de tényleg fogunk majd is rájuk emlékezni?

Bár úgy rémlik, nem volt annyira rossz a legutóbbi Eb sem, konkrét emlékem egyszerűen alig van róla, pedig csak négy éve volt, és akkor is majdnem minden meccset megnéztem. A 2004-es dettó: van pár dolog, amire nagyon emlékszem, de a meccsek 60-70 százaléka kihullott a rostán. Mindez csak azért furcsa, mert ahogy megyünk visszafelé az időben, annál több mindenre emlékszem: a legtisztább emlékeim a ’86 és ’94 közötti vébékről és Eb-kről vannak. Oké, azóta mindkét tornán több lett a csapat és a meccs, épp ezért nehezebb is észben tartani és áttekinteni őket, de ez még önmagában nem lehet magyarázat.

Lehet indok az is, hogy gyerekként sokkal élénkebbek az emlékek, jobban rögzülnek, mint amikor felnőttként megnézzük a sokadik világbajnokságunkat. Az sem lehet véletlen, hogy az időjárás miatt félbeszakadó meccsre is egy gyerekkori példa ugrott csak be (a Videoton – Paris Saint-Germain UEFA-kupa visszavágó 1984 őszén), pedig biztosan láttam más ilyet is azóta. Itt van aztán még a ránk omló iszonyatos információözön is: minden egyes meccsről elemzések tömkelegét lehet olvasni a neten, és annyira különböző jellegű adat és információ kerül a fejembe akár csak egyetlen mérkőzésről is, hogy nem csoda, hogy végül elveszik az egész, ahogy van. Ezzel szemben a ’86-os vébé előtt annyiszor elolvastam a Képes Sport karácsonyi vb-különszámát, hogy még most is rengeteget lennék belőle képes idézni, a csoportbeosztásokat pedig még mindig fejből vágom.

De az igazi bűnösnek a felnőttkort érzem. A tegnap esti angol-svéd volt az első ezen az Eb-n, amelyen a legelejétől láttam a közvetítést és a főcímet. Hol van már az az idő, amikor még a himnuszokat is végig tudta nézni az ember? A meccsek kétharmadának lemaradtam az elejéről (így például a cseh-görög első két góljáról), volt, amit csak munka mellett sandítva láthattam, és amit pedig véletlenül sikerült megnéznem rendesen, a jelek szerint arra sem fogok emlékezni már öt vagy tíz év múlva. Úgyhogy kedves gyerekek és diákok, jól figyeljetek, mert nektek ez az Európa-bajnokság még egy életre fog szólni. Ráadásul egyelőre jobban is jártok ezzel, mint például én annak idején a ’92-es Eb-vel, becsüljétek meg magatokat!

0 Tovább

Respekt Írországnak

Passzolhatnak milliót a spanyolok, lehetnek hősök a horvátok, átkozhatják magukat töketlenségük miatt az olaszok, a tegnapi nap főszereplői akkor is az írek voltak. Nem, nem a játékuk miatt, noha olyan sok szó nem érheti a ház elejét, ha azt vesszük, hogy több játékosuk is másodosztályú csapatban játszik – sőt, a csereként beállt Paul Greennek jelenleg még csapata sincs, miután szabadlistára tette klubja, a Championship középmezőnyéhez tartozó Derby County.

Az írek egy aránylag könnyű selejtezőcsoportból jutottak ki, Oroszországon kívül nem volt más nagycsapat (Szlovákia, Örményország, Macedónia és Andorra voltak a további ellenfelek), de azért a szlovákok csak kint voltak a legutóbbi vébén, az örmények pedig jönnek felfelé veszélyesen, mielőtt bárki is elkezdene arról beszélni, hogy innét még mi is kijutottunk volna. Az is tény, hogy Giovanni Trapattoninak nincs túl könnyű dolga, amikor ebből a játékosanyagból kell dolgoznia, hiszen jelenleg egy igazi klasszis sincs a keretben, Robbie Keane és Damien Duff csillaga leáldozóban, a feltörekvő James McClean pedig egyelőre csak epizódszerepeket kap.

Amikor az ír válogatott először jutott ki nagy tornára 1988-ban, azt a csapatot is sokan lenézték, pedig abban az akkori legerősebb angol klubok, a Liverpool és az Everton alapemberei játszottak (John Aldridge, Ray Houghton, Ronnie Whelan, Kevin Sheedy), és a többiek is sokat próbált, jó futballisták voltak. Az a csapat nyolc perccel a vége előtt egy vitatott góllal kapott ki Hollandiától, pedig ha az nincs, akkor az írek mentek volna tovább a csoportból, és nem a hollandok, akik végül Európa-bajnokok lettek. Erre már sokan nem emlékeznek, akik mindig kedélyes outsiderekként gondolnak az írekre, pedig ezt az alábbi gólt is ők lőtték, ami az Európa-bajnokságok történetének talán legfantasztikusabb gólja. Távolról sem a világversenyek potyautasaival van dolgunk tehát, még ha ez a mai csapat valóban nem ugyanaz a szint is.



Ellenfelük tegnap a világ hivatalosan is legjobb válogatottja volt, amely valóban nyomasztó fölényben játszott végig a meccsen, melyen már a negyedik percben látszott, hogy nem lesz egyszerű ír szempontból – hiszen akinek még Fernando Torres is képes gólt lőni (pláne kettőt!), akkor az a csapat valóban nem számíthat túl sok jóra. Ha nincsenek Shay Given bravúrjai, akkor könnyen még több góllal nyerhettek volna a spanyolok, és még boldogabb lehetett volna a pártatlanságot csak hírből ismerő ifj. Knézy Jenő, aki gyerekes rajongásában észre sem vette talán, mennyire nem szimpatikus ez az egyirányú lelkendezés, amit tegnap közvetítés címén művelt. De ez nem is lényeges annyira. Simán győzött a jobbik csapat és kiesett a gyengébb.

Mégis az ír szurkolók vitték el a pálmát, amikor a mérkőzés végén tudomást sem vettek a pályán folyó macska-egér harccal, hanem hátborzongatóan jó hangulatot teremtettek az éneklésükkel. Most itt nyilván nem kell elkezdeni magyarázni, hogy hány olyan ország van még a világon, amelynek a szurkolói null-négynél is nemhogy leszurkolják az ellenfelet (mondjuk furcsa, hogy az Európa- és világbajnok spanyolokat ilyen kevesen kísérték él Gdanskba), de egyenesen róluk szól minden. Hiába búcsúztak el elsőként az írek az Eb-től, ez a tegnapi jelenet remélhetőleg előbb fog eszünkbe jutni évek múltán is az Eb-ről, mint a visztulai csoda újrajátszása.
 

2 Tovább

Ez nem a visztulai csoda

Ha teljes mértékben elkerülhető nem is lett volna a kedd esti lengyel-orosz meccs előtti tömegverekedés, a lengyel kormány sokat tehetett volna azért, hogy ne a mérkőzés előtti bunyóról cikkezzen ma a világsajtó. Mint tudjuk, a meccs napján, június 12-én ünneplik az oroszok a Szovjetuniótól való függetlenedésük napját, és ezt a Varsóban tartózkodó orosz szurkolók egy a lengyel belügyminisztérium által engedélyezett, békésnek mondott menettel ünnepelték meg. Az ötezer felvonuló között azonban voltak olyanok is, akiknek más volt a szándékuk: néhányan például szovjet zászlót lobogtattak a felvonulók közül, ami mondani sem kell, hogy a Molotov-Ribbentrop paktumot alaposan megszenvedő lengyelek számára a mai napig vörös posztó. Szintén nem a békés szándékról árulkodott a varsói stadionban kifeszített, hatalmas „This Is Russia” (Ez Oroszország) feliratú drapéria, amely egy orosz harcost ábrázolt. (Utalva egyszersmind a 300 című filmre is.)

Persze a másik felet sem kellett félteni: az amúgy is virulens lengyel huligánszcéna már évek óta rettegettebb nemzetközi szinten mondjuk az angolnál, és most hazai pályán mutathatták meg, mit tudnak. És nem is okoztak csalódást: még el sem kezdődött az Európa-bajnokság, amikor már Lodz egyik kocsmájában orosz és angol szurkolókra támadtak rá vagy ötvenen, aztán Poznanban egyszerre támadták be az íreket és a horvátokat, de ez nyilván csak főpróba volt az ősi ellenség oroszok ellen.

Már amióta megtörtént a sorsolás, azóta nyilvánvaló volt, hogy a lengyel-orosz az egész torna talán legkeményebb meccse lesz rendőri szempontból. Ehhez képest innét, Budapestről nézve érthetetlen, ami történik. Pedig – akárcsak négy éve az osztrákok – a lengyelek is visszaállították az Eb idejére az ellenőrzést a schengeni határokon, és az ember azt gondolná, a korábbi brit-német rendőri együttműködések mintájára meg lehet csinálni, hogy legalább ideiglenesen lekapcsolják a legbalhésabb arcokat. Hát ez nem sikerült, pedig Oroszországgal szemben még vízumkényszer is van, mégsem csak ártatlan focirajongókból állt az orosz tábor. Az nyilvánvaló, hogy a lengyel hatóságok egyelőre nem bírnak a saját huligánjaikkal sem, éppen ezért nehezen érthető, miért engedélyezték az oroszok ünnepi felvonulását.

A Daily Mail idéz is egy orosz szurkolót, aki szerint provokatív volt a felvonulásuk, és nem is szabadott volna megtörténnie, miközben a másik oldalt a lengyel bulvársajtó tüzelte, amely folyamatosan az 1920-as „visztulai csodát” hozta fel példaként, melynek során Pilsudski tábornok vezetésével a lengyelek legyőzték a túlerőben lévő Vörös Hadsereget. Ilyen körülmények között nyilvánvaló volt, hogy a lengyel rendőrség, amely „békeidőben” sem képes megfékezni a balhékat, esélytelen lesz. Utólag ugyan fogadkozik a lengyel belügyminiszter, hogy szigorú eljárásban lesz része a letartóztatott 156 lengyel és 24 orosz huligánnak (utóbbiakat öt évre ki is tiltják a schengeni övezetből), és további letartóztatásokat is kilátásba helyezett a biztonsági kamerák felvételeinek tanulmányozása után, egyelőre keveseket győzött meg. Ha a lengyel hatóságok továbbra is csak az események után fognak kullogni, akkor ez az Eb könnyen a legvéresebb nagy torna lehet a kilencvenes évek óta.

0 Tovább

meddő mezőnyfölény

blogavatar

foci a pályán, megannyi látvány

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek