meddő mezőnyfölény

A spanyol válogatott Európa-bajnokságon mutatott eddigi játéka után megszaporodott azok száma, akik nemtetszésüknek, rezignációjuknak, ne adj isten, felháborodásuknak adtak hangot, látván a világelsők futballját. Ahogy a Barcelona tavalyi BL-menetelésekor, úgy most is a nézői fásultság kezdett fölébe kerekedni e különös, már-már eszelősen precíz játék okozta kezdeti lelkesedésnek. A spanyolok tikitakának nevezett játéka olyan szitokszó lett, amelyre az unalom, a kiszámíthatóságból eredő szurkolói fásultság legfőbb eredőjeként kezdtek el gondolni. A spanyolok játéka az érzelmi nyugvópont állapotát idézte elő a nézőben, aki így arra volt ítélve, hogy maradék örömét abban találja, ha valaki lemezteleníti a királyt, és lelkesedése innentől ennek a várakozásnak szóljon. Nem tipikusan az elégedetlen és az örökké eksztatikus pillanatokat megélni kívánó nézői magatartást véljük felfedezni ebben? Vajon mikor járunk el igazságosan a spanyol válogatott futballját illetően? Nem vagyunk mérhetetlenül unfairek, ha így gondolkozunk?

Az Európa-bajnokságtól, pontosabban a spanyolok játékától a közvélemény igazából pontosan azt várta, amit kaptunk; ezért érthetetlen, miért gondolták páran, hogy valami is változott a két évvel ezelőtti, világbajnokságot nyert válogatotthoz képest. Hiába mondogatták páran, hogy az olaszok elleni nyitómeccsükön a spanyolok nem akartak győzni, sugallva ezzel azt a teljességgel hamis és felületes, éppen ezért divatossá vált vélekedést, hogy Xaviék pontosan annyit játszanak, amennyi elég a jóllakottsághoz. Elég csak megnézni a kapura lövések arányát (18-10 a spanyoloknak), hogy lássuk, egészen egyszerűen ez a kijelentés nem állja meg a helyét. Vagy összehasonlításképp vegyük a 2010-es Vb-n játszott első meccsüket, ahol Svájc legyűrte őket: ha már tűzzel-vassal kovácsoljuk az erőltetett tendenciákat, mondhatjuk akár, hogy nem sikerülnek az első körös összecsapások.

A lemondó hangok akkor erősödtek fel igazán, amikor a Vicente del Bosque vezette csapat Franciaországot búcsúztatta. Teljesen érthetetlen módon a meccsről való diskurzust azok a vélemények alakították, amelyek a franciák gyengeségét hangsúlyozták, és ebből az irányból kiindulva démonizálták a spanyolokat. Ekkor azt kellett gondolnunk, Iniestáék immáron mint gonosz, a gyengeségeket kajánul kihasználó futballistákként rohannak ki a pályára, és tort ülnek az impotens, futballozni képtelen franciák kivégzett teste fölött. A gond itt az, hogy a futballt lehet metaforiználni, csak éppen az ég világon semmi értelme. Azt is lehet továbbá, hogy ál-szakértelembe bújtatva szidjuk a spanyolokat, mikor személyükben az igazi futballvirtust megszüntető, a látványos és alkalomadtán heroikus játék nemeziseit látjuk. Csak ennek sem lesz semmi értelme. Ugyanis az nem úgy van, hogy van két csapat, és az egyiknek bármivel is több lehetőség áll a rendelkezésére, mint a másiknak. A spanyolok nem elveszik a labdát, ha tetszik, és nem monopolizálják azt, hanem folyamatosan dolgoznak azon, hogy ne az ellenfélnél legyen – ezt teljesen más interpretálása a játékuknak, és alkalmasint közelebb is áll a valósághoz, mint az a nézet, amely bitorlóként és despotaként álltja be őket. Hihetetlen, hogy ezt az alapvetően konstans sikert és teljesítményt, amely a mérkőzés a megszokott idő-érzékelését újítja meg (erről később), hogyan képesek egyesek magától értetődőnek és adottnak venni. Gyaníthatóan azért tévednek, mert nem elég alázatosak a futballhoz.

A futball ugyanis nem minták összessége; nem bevett megoldások halmaza, nem dramaturgia, és nem szükségszerűnek vélt posztokból felépülő rögzített szerkezet, hanem folyamatosan megújuló döntési helyzetek egymásutánja. Azért játék, mert bár vannak lefixált elemei (szabályoknak hívjuk ezeket), sohasem fog tökéletesen optimális menetben folyni. Amit Spanyolország, és vele együtt a Barcelona játszik, az történetesen annak belátása, hogy létezhet a megszokott játéktól eltérő, annak hibáit kihasználó játékmód, amellyel sikereket lehet elérni. Aki a spanyolok játékát nem tartja szépnek, az csupán egyéni ítéletét fogalmazza meg, mindenesetre nem vesz arról tudomást, hogy a futball akár lehet ez is – azaz a sportot nem érti. Először azt kell megérteni, hogy alapjaiban értelmetlen és illegitim minden olyan kijelentés, amely egy szabályosan játszó csapatot, és egy sikeres játékot kritizál. Nem azért értelmetlen, mert valakinek nem eshet jobban egy kemény meccs nézése, egy gólra azonnal góllal felelő csapat játékának az élvezete, hanem mert a játék játszásának módja elidegeníthetetlen joga és lehetősége minden zöld gyepre felfutó csapatnak. Minden, ami ezek után jön, a nézői frusztrációknak a kivetítése, de semmiképp sem jogos ítélet. Főleg, ha az a csapat valójában az eddig ismert talán legszebb és legintelligensebb játékot játssza.

A folyamatos labdabirtoklás, a posztok felcserélhetősége, a gyorspasszok játéka, a totális futball nem önmagáért való és nem is saját magát korlátozó játék. Azt kell megérteni, hogy létezhet olyan csapat, amely a széleket például nem úgy használja, ahogy az angolok vagy a svédek használják – alapvetően rosszabbul, mint a spanyolok. Vagy, hogy a pálya terjedhet odáig is, ahol az én emberem áll, és nem feltétlenül az oldalvonalig, amihez annyiszor ragaszkodnak. A filozófiájában a Barcelonára nagyon hasonlító válogatott arról próbálja meggyőzni a nézőket és magát a sportágat (igen eredményesen, tegyük hozzá), hogy a megszokott, lefektetettnek hitt játékmódok nem hogy nem kizárólagosak, de nem is vezetnek sikerre. A spanyolok jól tudják, amit valójában minden olyan ember érzett, aki valaha is játszott futballt, és helyén volt az esze. Mindannyian, akik ezt elmondhatjuk magunkról, ismerjük azt kellemetlen érzést, amikor a kispályán valaki oldalról magas beadással próbál centerezni, mert így látta. Ahogy tudjuk azt is, hogy a szögletet követő belső kavarodásból kipattanó labdát rá lehet suhintani jó messziről, csak nem lesz semmi értelme. És az is ismerős, hogy egy nem éppen optimálisnak nevezett távoli lövést, úgy érezzük, nem nagyon kéne mindenáron megtapsolnia a közönségnek.

A spanyolok tudják, hogy a sokszor önmagáért való és céltalan, valamikor eltanult, de sohasem igazolt húzások low-percentage játékok – azaz elenyésző százalékban vezetnek sikerre. Xaviék nem csupán technikásak, de okosak is, avagy megtanították nekik, elsősorban a La Masián, hogy azt válasszák, aminek valóban van értelme. A tökéletes labdabirtoklás kitételéül szolgáló tökéletes technika olyan kifinomult felismerési képességeket mutat, amelyből azt látjuk, hogy a spanyolok egészen egyszerűen jobban értik, hogyan érdemes játszani ezt a játékot. Maga a játék közbeni érzékelésük – ez látszik -, arra fókuszál, ami leginkább ez a sport: lehetőségek, folyamatosan változó, amőbaszerűen mozgó, fluid konstellációk tere, ahol a gyors döntések, és a szituációk gyors interpretálása fog a leginkább célra vezetni. Az, hogy valaki tudja, hogy mi a játék akkor, amikor X védő Y módon közeledik, különbözik attól, amikor valaki érti, átlátja, és magáévá tudja tenni ezeket a szituációkat, számolva a lehetségesen bekövetkező további szituációkkal is (magyarul előre gondolkodik). Ezért van az, hogy valaki a pályának azon a pontján is feltalálja magát, ahol eredetileg ritkán fordul meg. A spanyol játékosoknak olyan fegyver van a kezében, amely által a csapat átfordul egy, a másik játékát maga alá kényszerítő játékba, hiszen a másiknál is jobban tudja, mit kéne annak csinálnia. Ez az ökonómia szemléletváltásból, pontokra bontható feltételekből (letámadás módja, posztok fellazulása, technikai képességek, ilyen másodperces, olyan másodperces szabályok, türelem) áll, de egy olyan filozófián alapul, amely már reformságában kéne, hogy gyönyörködtessen.

Hiába mondjuk a 2010-es világbajnokság bronzmérkőzésére, hogy a németek végre igazi focit játszottak, szemben a döntőben látott játékkal. De miért maradtak le a németek az elődöntőben? A spanyol válogatott labdabirtoklása (volt, amikor azon a mérkőzésen 70-30 százalékos arányt mutatott) nyilvánvaló előnyei mellett egy nagyon figyelemreméltó dologra mutat rá. Arra nevezetesen, hogy nem kényszerítjük magunkat olyan szituációkba, amelyekben nem nálunk van a labda. Ez banálisnak hangzik, pontosan azért, mert minden csapat egy nagyon is banális hibát vét el a meccsidő túlnyomó részében. A csapatok, mikor ívelgetnek, valójában fogadást kötnek: „legtöbbször nem jön be, de hátha” (az, hogy legtöbbször nem jön be, minden induktív képességgel rendelkező ember látja). És, ami fontosabb, a csapatok, mikor ívelgetnek, abba adják beleegyezésüket, hogy olyan lehetséges szituáció szülessen, amelyből nekik védekezésre kell beállniuk. Azaz, mikor a spanyolok a labdát birtokolják, valójában (azon túl, hogy ezzel védekeznek) a meccs minden eddigi dramaturgiáját megszűntetik, minden fordulatát ellehetetlenítik – a másik kiiktatásával. De érdemes gondolkozni, mennyiben van igazunk, amikor olyan, igazából be nem ismert sémákban gondolkozunk, mint hogy a kilencven perc egy jó színházi előadás, egy fordulatos kalandfilm, egy boxmeccs, ahol az ellenfelek szükségszerűen püfölik egymást. Talán meg kellene szabadulni ezektől a gyököktől. A spanyolok az educated style-jukkal elérték, hogy a meccsidő nem bomlik fel elemeire, hanem egy örökké megújuló, egységes, homogén szövetté válik, amely tudatos, értő és intelligens döntés következményeként telik. (De nem múlik, tehetnénk hozzá Krasznahorkai László nyomán).

Mindez azonban a futball része, valódi futball, talán minden eddiginél jobb, okosabb, eredetibb. Aki ezt kritizálja, valahol mintha annak szurkolna, hogy a kis esélyű döntésekből megnyíló lehetőségek, egy-egy felívelt labda szerencsés pattanása vezessen eredményre. Azaz akik a spanyolokat szidják, mintha az esetlegességet és kiszámíthatatlanságot emelnék szervező elvvé. Csakhogy ez az ő kényük-kedvüket szolgálja, nem a játék sajátja. A valóság az, hogy amikor a spanyolokat kritizálják, attól fosztják meg ezt a sportot, ami valójában lenne: érthetővé és tudatossá tehető, egyéni zsenialitásra és igazi csapatjátékra épülő intelligens játék.

(ez egy vendégposzt; szerzője, Heszky András művészetelméletet tanul az ELTE-n)

Hát akkor ismét fújjunk egyet: vége a negyeddöntőknek, és egyből meg is állapíthatjuk, hogy az A és a D csoportnak már nem is maradt képviselője, és azt is, hogy a hollandok összeomlását és talán az oroszok csődjét leszámítva nem igazán történt váratlan ezen az Európa-bajnokságon. Az viszont jóval váratlanabb, hogy az első két csoportkör kifejezetten szórakoztató és biztató futballja gyakorlatilag eltűnt, ahogy megjelent a nagybetűs Tét. Ez pedig elég nagy baj.

A negyeddöntők egyike sem hozott kiegyensúlyozott, pengeélen táncoló csatát, pláne nem drámát. Oké, voltak tizenegyesek, de aki képes volt elhinni, hogy a lábukon is alig álló angolok pont most vetnek véget a büntetőrúgások átkának, az valószínűleg még a Mikulásban is hisz. Mind a négy meccsen a jobbik csapat ment tovább, ami elvileg jó, viszont mégis nosztalgiával gondol vissza az ember azokra az időkre, amikor egy cseh csapat nem ásta volna be magát a portugálok ellen, a franciák nem rettegtek a spanyoloktól, és az angolok pedig legalább erőnlétben fel tudták venni a versenyt az olaszokkal. Nem marad más hátra, mint hinni abban, hogy az elődöntőben végre két-két, győzelemre is esélyes csapatot látunk, nem pedig csak a visszaszámolás jön majd az elkerülhetetlen spanyol-német döntőig.

Néhány egyetemes tanulsággal azért szolgált a tegnapi negyeddöntő is. Az egyik az, hogy nagyon ritkán van értelme egy játékost másfél hónapnyi meccshiány után mélyvízbe dobni: Wayne Rooney az ukránok ellen sem volt meggyőző, de akkor a gólja elfeledtette a hibáit, tegnap viszont látszott, hogy nagyjából hatvan percre volt hitelesítve. Sőt, az alatt a hatvan perc alatt sem sokat mutatott abból az erőteljes és gyors futballból, amiért a legnagyobb sztárok közé szokás sorolni - a sokat szidott Carroll sokkal összeszedettebb futballista benyomását keltette. Amikor Rooneyt két meccsre eltiltotta az UEFA az utolsó Eb-selejtezőn történt kiállítása miatt, komoly vita alakult ki Angliában, hogy egyáltalán ilyen feltételekkel ki kell-e vinni őt Ukrajnába, vagy sem. Voltak, akik felemlegették a '82-es vébét, amikor Kevin Keegan és Trevor Brooking is sérülten ment ki, és csak az ötödik meccsre hozták őket bevethető állapotba, amikor a legnagyobb helyzeteket is kihagyták a spanyolok ellen, az angolok pedig kiestek. De tegnap már említettem 2002-t és Zinedine Zidane-t, aki csak a harmadik csoportmeccsre jött rendbe, de jobban járt volna, ha inkább otthon marad. Ha csak nem magáról Sárkányölő Szent Györgyről van szó, nincs olyan játékos, akit érdemes lenne úgy kivinni, hogy csak a torna közepén szállhat be a többiek közé – Rooney sem volt kivétel.

Ugyancsak Rooney volt a példa rá, hogy a nagy nevekhez nem kell mindenáron ragaszkodni: Cesara Prandelli szívfájdalom nélkül levitte a fáradó Cassanót, és behozta helyette az ismeretlen Diamantit, míg Roy Hodgson végig a pályán hagyta a hosszabbításban már labdába sem érő Rooneyt és a formán kívül futballozó Manchester United-szélsőt, Ashley Youngot. Joachim Löw egy fontos meccsen képes volt kihagyni az eddig három gólt szerző Gomezt és a dánok ellen betaláló Podolskit, és harcba mert dobni két fiatalt, akik addig csak epizódszerepet kaptak. Persze a németeknél nagyobb a választék, de az olaszok nemzetközi szinten ismeretlen játékosai is jól teljesítettek tegnap, miközben Di Natale csak a kispadon ült, a sérült Chiellini és Motta pedig még ott is csak dísznek. Az angolok velük szemben a meccs nagyobbik részében csak nyomozták a labdát, pedig a klubjukban nem ehhez szoktak.

Igaz, Löw vagy Prandelli már elég ideje dolgozik a csapatánál ahhoz, hogy szimplán a játékrendszerhez kereshessen embereket, Hodgsonnak viszont csak egy bő hónapja volt minderre. Az sem túl szerencsés, hogy az összesen fél tucat, válogatott szintű, angol középpályás közül mindössze kettő volt bevethető ezen az Eb-n, márpedig Parker és Gerrard egyaránt elviselte volna, ha néha valaki tehermentesíti. Mindezek ellenére nagyon sok dolga lesz az angol kapitánynak az ősszel induló világbajnoki selejtezőkig, és az lesz az ő munkájának az igazi fokmérője, itt az Eb-n csak a minimális célt, a csoportból való továbbjutást sikerült teljesítenie. Abban pedig biztos vagyok, hogy rémálmaiban is elő fog jönni a tegnapi hosszabbítás, amikor az angolok csak pillanatokra voltak képesek megszerezni a labdát, és pont azokért a tizenegyesekért imádkoztak, amiktől ők rettegnek a legjobban a világon.

Az, hogy a spanyolok újra egy felháborítóan unalmas estével ajándékoztak meg bennünket, már nem is meglepetés, újat erről nem nagyon lehet mondani – még úgy sem, hogy most kivételesen találtak egy második gólt is, pedig jól látszott rajtuk, hogy mindenhez több kedvük van, mint egy újabb gólt lőni. Sokkal inkább érdekes, hogy a horvátok és az olaszok is komolyabb erőfeszítésre serkentették a világbajnokot, mint a többre taksált franciák. Nem is a kiesésük a meglepő, mert nem ők voltak tegnap az igazi esélyesek, hanem az, hogy láthatóan egy-null után fel is adták, és Ribéryn kívül nem nagyon látszott semelyikükön sem, hogy annyira megszakadnának a továbbjutásért. Persze a svédek elleni meglepő vereség és az azt követő belső feszkóról érkező hírek után ez már annyira nem is volt meglepő, de valamiért azt gondoltam, hogy azért ennél többet tesznek a továbbjutásért.

Hát nem tettek, és a játékosok önfelmentő meccs utáni nyilatkozatai pedig végképp érthetetlenek - főleg azért, mert ez a tegnapi spanyol csapat távolról sem volt félelmetes: a középpályásaik szokatlanul sok labdát veszítettek el, és egy pillanatig nem látszott a játékosaikon, hogy bármelyikükben is felmerülhet a vereség lehetősége, ami azért nem mindig jó előjel. A franciák viszont a jelek szerint tökéletesen elégedettek, és az sem zavarja őket, hogy ismét sikerült alaposan leégniük – oké, hogy egy felejthető meccsen legyőzték az ukránokat, ezt leszámítva azonban nem sok mindennel dicsekedhetnek ezen az Eb-n. És ez azért sem mindegy, mert az utóbbi évtizedben egyetlen olyan világversenyt sikerült találni, amikor a rendszerint esélyesként érkező franciák emelt fővel térhettek haza: ez a 2006-os vébé volt, amikor gyengécske rajt után Zinedine Zidane utoljára kezébe vette a marsallbotot, és a spanyolok, a brazilok és a portugálok búcsúztatása után a döntőig vezette a kékmezeseket. Igaz, leginkább az a döntő már csak Materazzi lefejelése miatt volt emlékezetes, de akkor a tizenegyesekkel kikapó franciákra egy rossz szava sem lehetett senkinek.

Ezt leszámítva viszont kevés jó dolog történt a franciákkal a ’98-as vébé-, majd a két évvel későbbi Eb-győzelmük óta. 2002-ben rúgott gól nélkül estek ki, és a sérülése miatt csak az utolsó csoportmeccsen játszó Zidane sem segíthetett. Az Eb-győztes kapitány, Roger Lemerre utódja Jacques Santini lett, aki a 2004-es Eb-n a csoportmeccseken még csak-csak képes volt túlbotladozni, noha már az angolok elleni első meccs is - ahol a 90. percig vesztésre álltak - megmutatta, hogy valami nincs rendben. A negyeddöntőben aztán a későbbi győztes görögök úgy ejtették ki a nagyképűnek és unottnak tűnő franciákat, hogy utóbbiakért senkinek sem fájt a szíve.

A 2006-os vébéezüst után úgy tűnt, hogy Raymond Domenech talán mégsem olyan hülye, mint amilyennek az újságok láttatták, ám a két évvel későbbi Eb ismét csak gyászosra sikeredett: sikerült nyeretlenül, csoportutolsóként kiesni, egyetlen rúgott góllal. Domenecht mégsem rúgták ki, az eredményre pedig talán valamennyien emlékszünk: a franciák két éve a világbajnokság legkínosabb szereplőiként, jól dokumentált botrányoktól kísérve estek ki a csoportkörben, és mindenki egyetértett abban, hogy szégyen, ami Dél-Afrikában történt.

Laurent Blanc ehhez képest némiképp összekapta őket: sikerült a fiatalítás, egész jónak tűnő csapatot rakott össze, mellyel szemben amúgy még a Nemzeti Front szavazóinak sem lehetett sok kifogásuk (bár ez utóbbi nyilván nem volt szándékos). Mégis, az egókkal ő sem bírt, és a svédek elleni vereséget ismét balhézás követte, Blanc pedig emiatt kénytelen volt visszarakni a csapatba olyan játékosokat, mint az alibikirály Malouda, az pedig legalábbis furcsa, hogy nem tűnt fel neki, hogy a Platini és Zidane egykori 10-es mezét bitorló Karim Benzema jelenleg Európa legtúlértékeltebb futballistája. Mégsem lehet ezt a szereplést teljesen Blanc nyakába varrni, ugyanis hosszú évek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy Franciaországnak csak akkor van csapata, ha egy Platini- vagy Zidane-szintű zseni a hátára veszi, és képes elnyomni az egók lázadását. Ebben a csapatban nem volt ilyen játékos: Ribéry egyszerűen nincs velük egy szinten, sem pedig Nasri, aki mellesleg még egy hisztis, nagypofájú szemétláda is, és nagyjából hasonlók derültek ki Hatem Ben Arfáról is. Akár marad Laurent Blanc a kapitány, akár nem, valakinek 2014-ig ezt a problémát kezelnie kell, de egyelőre még nem látszik, ki lehet a franciák új istene.

Ha jól tudom, két igazán kiemelkedő labdarúgó tesz-vesz manapság a világ élfutballjában, akit a túlnyomó többség utál. Vagy legalábbis nagyon nem szeret. Az egyiket Cristiano Ronaldónak hívják, a másikat Zlatan Ibrahimovicnak. Az egyik nem sok sót evett meg a lengyel-ukrán Európa-bajnokságon, a másik még komoly magaslatokra hághat. A pillanatnyilag még távolinak tűnő Eb-győzelem - két kőkemény ellenfelet kell vernie a portugál válogatottnak - nemcsak önmagában lenne érdekes C. számára, hanem azért is, mert közelebb vinné az annyira áhított Aranylabdához, amit a nagy diadal nélkül megint elhappolhatna tőle az örök mumus Lionel Messi.

Érdekes, hogy a futballban, aminek fontos, a rendszerbe mélyen beépült arculati eleme a színészet - nincs meccs műesés, műfetrengés, műfelháborodás nélkül -, nem szereti a közönség az egyéniségeket. A drukkernek meglepő módon az kell, hogy a labdarúgó lábbal és fejjel legyen eredeti, de emberileg simuljon bele a masszába, vagy legfeljebb szerénységével tűnjön ki, ha muszáj. Jó fiúkat akarunk egy olyan sportban, ahol a rossz fiúknak fényévekkel könnyebb érvényesülniük. Nettó képmutatás.

Meggyőződésem, hogy a futball lényegét sokkal inkább az olyan srácok képviselik, mint Zlatan vagy Cristiano. Mindent tudnak, amit egy tökéletes labdarúgó tudhat, sőt annál jóval többet, hiszen született géniuszok. Másfelől azonban hiába született akármi bárki, a puszta tehetség önmagában nem elég semmire, rengeteget kell dolgozni, hogy valaki odaérjen a csúcsra, ahhoz pláne, hogy ott is maradjon tartósan. Ez eleve elég bizonyíték, hogy állíthassuk: bár időnként elviselhetetlenül egyszerűnek látszanak, épphogy intelligens a svéd is és a portugál is.

Valóban nem felnőttként viselkednek a pályán és azon kívül, Zlatan nagyra nőtt kamasz, Cristiano egyenesen kisgyermek, ám ha így is van, két dolog fontos csupán. Az egyik a teljesítmény, a másik, hogy van mihez viszonyulni. Szeretni nem könnyű őket - aki kilóg a sorból, annak jólesik a fejére ütni -, legfeljebb csapataik híveinek megy ez gond nélkül, nem viszonyulni ellenben lehetetlen, és ez már önmagában kiemeli őket a szürkéből. Duplán színesek, ennél többet hogyan is érhetnének el?

Ibrahimovic egy szál magában nem bírhatta sikerre vinni a svédeket, bár az Eb egyik legszebb gólját csak összehozta, de amit Ronaldo művelt előbb a hollandok, majd a csehek ellen, az hőskölteményért kiált. A portugálok utolsó csoportmeccsét éppúgy egyedül nyerte meg - pedig vannak a csapatban jó játékosok bőven -, mint a csehek elleni negyeddöntőt. Hogy közben nem felejtette el felhívni a figyelmet arra, szebb-okosabb-ügyesebb feje senki másnak nincsen, az egyrészt a hab a tortán, másrészt a meztelen igazság.

Cristiano Ronaldo egyszerűen korszakos klasszis, és nem annak ellenére, hanem azért is, mert pojáca. Cristiano a kétezres évek egyik szimbóluma, nincs mese. Lehet nem bírni, de minek? Egyébként nem is vágyik másra, csak szeretetre. Mint minden durcás kisfiú. Hát tőlem megkapja. Szeressétek ti is.

Nem-nem, ebben az írásban egyáltalán nem Kassai Viktor - azaz Vad II. István - játékvezető hazaküldést érő hibájáról lesz szó. Hanem arról, hogy mint 2008-ban az osztrák-svájci Európa-bajnokságon, úgy most a lengyel-ukránon sem jutott tovább egyik rendező sem. És más kiscsapatok sem.

Zárójelben: az ilyen ukrános dolog soha nem csak a bírókon múlik. Az stimmel, hogy ha megadják a gólt, más lett volna a kedd esti ki-ki meccs dramaturgiája, de hogy pontosan hogyan változott volna meg a menet, azt úgysem tudjuk meg soha. Különben is, annak a csapatnak, amely mínusz egy pontról indul, jobban oda kell tennie magát, már ha képes rá. Egy szó, mint száz, a jobb ment tovább, és kész.

Az tehát a helyzet, hogy a legjobb nyolc közt csak egy válogatott van, amellyel a papírforma szerint nem kellett számolni. Az oroszok a náluk gyengébb görögök sikerét bánják - tetszettek volna nyerni, volt rá kilencven perc -, minden más favorit örvendhet. A hollandok kiesése innen nézvést nem meglepetés, a németek vagy a portugálok nem gyengébbek náluk.

Vagyis az a meglepetés, hogy nincs meglepetés, az esélyesek éltek esélyeikkel. Pedig épp az Európa-bajnokság az, ahol lehet számítani rá, hogy nagyra nőnek a törpék. A világbajnokságokat mindig óriások nyerik, brazilok, argentinok, németek, spanyolok, franciák, olaszok. Eb-n ezzel szemben olyan is történhet, hogy a semmiből érkező, szupesztárok nélkül felálló dánok vagy görögök tarolnak, mint 1992-ben vagy 2004-ben.

A jégkorong-világbajnokságokon gyakran érvényesül a Stanley Kupa-effektus. Ha mindig azok a válogatottak nyernének, amelyeknek a legerősebb a keretük, minden döntőt Kanadának kellene játszania az Egyesült Államokkal. Ehhez képest ilyen tán még sosem volt, és az idén például egyikük sem jutott négy közé. Egyszerű ennek az oka: a tengerentúliak számára fontosabb a végső NHL-siker, mint a világbajnokság. Azért hajtanak egész évben, akkor motiváltak igazán. Az európai hokisok számára viszont a nemzeti színek többet jelentenek - így verheti a gyenge Szlovákia a masszív Kanadát.

A képlet a futballra is vonatkoztatható, legalábbis elvben. A kisebbeknek többet jelent ötvenezer szurkoló előtt kavarni, mint az egész évben ötven-hatvan tétmeccsen - ezen belül főként a Bajnokok Ligájában - önmagukat halálra hajtó szupersztároknak. Ezért nyerhettek 2004-ben a görögök, hiába nem nyerhet soha a BL-ben a Panathinaikosz vagy az Olimpiakosz.

Az elmélet tetszetős, ám a gyakorlat ezúttal rácáfolt. Az persze igaz, hogy ötletes és tartósan szép futballra a nagycsapatoknak sem futja, csakhogy a nagyobb tudás eddig rendre felülkerekedett a lelkesedésen. A lengyeleknél és az ukránoknál motiváltabb senki más sem lehetett, hiába, miközben kizúgtak a jobb sorsra érdemesebbek közül a dánok és a horvátok is. Kelet- és Közép-Európa csont nélkül elfogyott.

Ez idő szerint úgy néz ki, a futball nyugati játék maradt, a képleten nem ez a torna fog változtatni. Nagy pénz, nagy foci, a motiváció majd máskor kap főszerepet. Már csak abban lehet bízni, hogy a fiatalos lelkesedés végül mégis felülkerekedik a fárasztó és unalmas rutinon. Ahogy a csoportkörben is tette. Ugye nem kérdés, hogy kinek szurkolok mostantól?