meddő mezőnyfölény

Nagyon régen volt már az 1992-es Európa-bajnokság, viszont a tegnapi francia-angol döntetlenről mégis ez jutott az eszembe. Pedig akkor még csak két pontot ért egy győzelem, és a kapus is megfoghatta a hazaadást, de azért a tanulsága örök. Aki még vagy már nem emlékezne erre a meccsre: akkor a franciák és az angolok elég hasonló körülmények között játszottak döntetlent. Ők voltak a csoport favoritjai, és láthatóan mindkét csapat tartott is a másiktól, pedig később kiderült, hogy annyira nem is volt miért. No de mi is történt akkor?

'92-ben a franciáké volt az egyik legnagyobb favorit a tornán, a szövetségi kapitány maga Michel Platini volt, a csapat pedig már-már az Aranycsapat által felállított veretlenségi rekordot fenyegette az Eb előtt, ráadásul nagyszerű nevekből állt: a nyolc évvel korábbi Eb-győztes csapatból ott volt még Fernandez és Amoros, a korszak sztárjai közül ott játszott Papin, Cantona, Sauzée és Boli, míg Deschamps és a jelenlegi kapitány, Laurent Blanc később szerzett magának komolyabb hírnevet. Ezzel szemben az angolokat akkor is példátlan sérüléshullám sújtotta – többek között Paul Gascoigne, Mark Wright, John Barnes és Gary Stevens is hiányzott a kezdőcsapatból –, mindez pedig egy inkompetens szövetségi kapitánnyal párosult: az élete formájában focizó Chris Waddle-t is mellőző Graham Taylorral.

A két csapat akkor a második fordulóban találkozott, a nyitómeccseken a franciák a házigazda svédekkel, az angolok az underdog dánokkal ikszeltek, viszont láthatóan úgy számoltak, hogy leginkább csak egymástól kell tartaniuk. Az egymás elleni meccsre június 14-én, délután került sor Malmőben, a bíró Puhl Sándor volt, és a mérkőzés nagyjából a mostanit idézte, azzal a különbséggel, hogy akkor gól sem esett: a langyos meccsen támadgattak néha a franciák, a másik oldalon pedig Stuart Pearce lőtt zúgó kapufát szabadrúgásból. A mérkőzés végén aztán a mezcsere utáni Papint mutatta a kamera: mindkét kezét ökölbe szorítva örült az értékes egy pontnak, melyet aztán az utolsó csoportkör jól beárazott. Történt ugyanis, hogy a franciák bombameglepetésre kikaptak Dániától, az angolokat pedig megverték a svédek, és végül a két esélytelenebbnek ítélt csapat jutott tovább a csoportból.

Ha volt ennek a meccsnek üzenete, akkor az volt, hogy egy Európa-bajnokságon egyrészt nem szabad a döntetlenre játszani, akárki is az ellenfél, másrészt senkit sem szabad lebecsülni. Láthattuk tegnap, hogy az ukránok ellen például egész biztosan nem lesz könnyű dolga egyik csapatnak sem, de azért a svédek is mutattak annyit, hogy ne mehessen biztosra ellenük senki sem. Éppen ezért nehezen érthető a tegnap látott hozzáállás: az angoloknak még van annyi mentségük, hogy a tartalékos csapatuk egy pontnál valóban nem remélhetett többet reálisan a franciák ellen, bár a tegnapi játékuk láttán nehéz elképzelni, hogy egy gólnál többet szerezzenek bárki ellen is. Az igazán nagy rejtély viszont a franciák óvatossága volt: ez a tegnapi angol válogatott ugyan valóban jól védekezett, mégis furcsa volt, hogy a második félidőben alig-alig erőltették a támadásokat a jobb erőkből álló kékmezesek. Sőt a végén szemlátomást elégedettek voltak az egy ponttal. Pedig ha valaki, akkor Laurent Blanc még jól emlékezhet 1992. június 14-re.

Azt mindenki tudja, hogy a semleges szurkolóra hivatkozni - amit előszeretettel tesznek fantáziátlan sportriporterek - nettó hülyeség. A szurkoló attól szurkoló, hogy van kedvence, akiért vagy nagyon, vagy még jobban odavan. Ha nyer a csapat, örül, ha veszít, búslakodik, ha döntetlent játszik, mérges, mert kimaradtak a nyavalyás helyzetek. Nincs futball kedvencek nélkül, függetlenül attól, hogy a rajongás kicsiny gyermek korában kerítette hatalmába az embert, vagy fix favorit híján az adott meccs tizedik percében billen el valamerre a mérleg nyelve.

Nos, ezt magam is így gondoltam egészen a vasárnapi spanyol-olasz második félidejéig (az első félidőt nem láttam). Az a helyzet, hogy elvi-futballtörténelmi alapon a spanyolokat és az olaszokat sem kedvelem (más kérdés, hogy 1982-ben minden további nélkül ki bírtam szurkolni Paolo Rossiéknak a jól megérdemelt vb-aranyat), nem bánnám, ha egyikükkel sem kellene bajlódni a négy között. Így előítéletesen arra számítottam, hogy a szokásoknak megfelelően a spanyolok majd tilitolizgatnak összevissza, az olaszok bekkelnek tíz emberrel, én meg unatkozva elkapcsolok.

Ehelyett mentek az urak, mint a gép, és bár a spanyolokban sokkal több volt a fantázia, az olaszok is támadtak, amikor bírtak, meg is szerezték a vezetést annak rendje-módja szerint. De a lényeg, hogy egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy minden jól sikerült akció (akár lövés, akár klassz passz, akár szerelés, akár védés) alkalmából hajlamos vagyok a levegőbe suhintani lelkesen, és teljesen mindegy volt, melyik kapu közelében mutatta meg magát a látvány.

Semleges szurkoló vagyok, állapítottam meg meglepetten. Fából vaskarika. Nonszensz.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk egymástól, én és a futball. Az 1976-os Európa-bajnokságtól a revelatív 2-1-es Manchester United-Bayern Münchenig egyetlen nagy tornát vagy BL-döntőt sem hagytam ki, a 2000-es évek elejétől azonban apránként kiszorította nálam ezt a sportot az összehasonlíthatatlanul dinamikusabb jégkorong. Most viszont elkezdett megint érdekelni, magam sem tudom, miért. A fetrengés és az egy főre eső tetovált alkarmennyiség továbbra is irritál, szinte szűz szemeimmel mégis elkezdtem meglátni a szépet. Lehet, ez is ott van a háttérben. Lehet, hogy semleges szurkoló akkor van, ha jó futball van. Hiszen ki a fene akarna végigszenvedni egy ócska, lövésmentes nulla-nullát semlegesen?

Megjegyzem, a keddi görög-csehen vagy az orosz-lengyelen semmi hasonlón nem fogok morfondírozni.

A tegnapi spanyol-olasz meccs elég sok meglepetéssel szolgált: példának okáért egyáltalán nem volt az a kényelmeskedő bemutatkozó meccs, és mindkét csapat ment előre rendesen az utolsó percig. Aztán sokunk számára az olaszok játéka is meglepetés volt, hiszen már elmúltak azok az idők, amikor a válogatottjuk minden posztjára jutott ismert nemzetközi klasszis – a tegnapi kezdőcsapatukban volt olyan játékos is, akiről most hallottam először. Mégis, kimondottan jól játszottak, és még csak nem is a közvélemény által hozzájuk kapcsolt sztereotípiákat erőltették (catenaccio, fetrengés, színészkedés), pedig pont a spanyolok ellen talán még érthető is lett volna, ők viszont bátran letámadták a spanyolokat, és sok helyzetük is volt.

A másik oldalon az keltett feltűnést, hogy a spanyolok kezdőcsapatában nem volt egyáltalán csatár: biztos Vicente Del Bosquénak megvoltak a maga indokai, ám egy idő után látszott, hogy a spanyol középpályások leginkább passzolni szeretnek, gólt lőni viszont valamiért nincs kedvük. Egyértelmű volt tehát, hogy kell egy csatár, ha győzelemmel akarnak nyitni, és volt is a padon pár: a kezdőcsapatba is joggal pályázó Llorente, a sorozatban jó szezonokat futó Negredo, vagy a Barcelona kezdőcsapatából érkező Pedro is jó választásnak tűnt volna, a kapitány választása azonban Fernando Torresre esett.

Arra a Torresre, akivel 2010 óta valami nagyon nincs rendben: már a legutóbbi vébén is csak paródiája volt önmagának, majd utána ezt a formát mentette át a klubcsapataiba is, ám a Liverpoolnak még volt annyi esze, hogy egy vagyonért elpasszolja a Chelsea-nek. Torresnek a Stamford Bridge-en töltött másfél éve kétségtelenül pályafutása mélypontja, még úgy is, hogy néha-néha meglódult a szekér, és akkor úgy tűnt, lerázza magáról az átkot, de azért a szezon végén is az volt a téma, hogy megsértődött, amiért csak kispados volt a BL-döntőn. Ezekkel az előjelekkel küldte be Del Bosque Torrest az olaszok ellen, azzal, hogy lőjön egy győztes gólt (ne feledjük, a Chelsea-ben másfél év alatt mindössze hét bajnoki gólra futotta).

Helyzete egyből akadt, méghozzá nem is egy. A legmegalázóbb talán az első volt, amikor egyedül ugorhatott ki, Buffonnak pedig elé sem kellett vetődnie, hanem elég volt középhátvédként keresztezni az elbizonytalanodni látszó csatár elől. A másik helyzete sem volt kisebb, ott csak tizenhat méterről kellett volna eltalálnia a kaput, de ez sem sikerült neki, mint ahogy gyakorlatilag semmi. Ezek után nagyon nehéz elképzelni, hogy kapjon még lehetőséget ezen az Európa-bajnokságon, pláne, ha olyan csatárok ülnek a padon, akiket már említettem az előbb. Vagy ha mégis, akkor Del Bosque irracionális módon bízik benne. Torres esetében egészen nyilvánvaló, hogy valami pszichikai gát akadályozza, de ez most már kezd a valódi rejtély kategóriájába tartozni, hiszen két és fél éve még ő a világ egyik legjobb befejező csatárának számított. És még mindig csak 28 éves.

Vele szemben a meccs másik negatív hőse, Mario Balotelli csak a szokásos formáját nyújtotta, viszont ő tényleg fiatal, 21 éves. Igaz, a rá jellemző hülyeséget nem biztos, hogy valaha is ki lehet majd nőni – ha klubcsapata, a Manchester City edzője, Roberto Mancini vele is hasonlóan szigorú, mint Tévezzel volt, már rég repülhetett volna. A szerencsétlenkedése ellenére Torresen legalább látszott, hogy abszolút alárendeli magát a csapatnak, Balotellit viszont egy-két biztató momentuma ellenére az a kép jellemzi legjobban, ahogy idiótaként ököllel veri a gyepet az első félidőben. Egy nagy focitornának mindig kellenek negatív főszereplők is, és mivel az első két nap a valódi személyes drámák még hiányoztak (a lengyel kapus, Szczesny azért szintén alakított: gyakorlatilag egyedül intézte el a saját csapatát), a két csatártól végre megkaptuk ezt is. Vajon csatlakozik-e hozzájuk ma Ibrahimovic?

Legutóbb kifelejtettem a válogatott futball egyik legnagyobb előnyét a klubfocival szemben, amikor a vébék és az Eb-k felsőbbrendűségéről beszéltem: ez pedig az előbbiek viszonylagos tisztasága. Nem, nem hülyültem meg: pontosan emlékszem én is arcátlan csalásokra, nehezen magyarázható bírói tévedésekre, nyilvánvaló bundameccsekre és semminemű illúzióim nincsenek egy Sepp Blatter vagy a sajnálatosan jólétbe hízott Michel Platini tevékenységeivel kapcsolatban. Eleve egy vébé vagy egy Eb tévéközvetítése iszonyatos pénzeket megmozgató üzlet, és ez már önmagában egy szükségszerűen mocskos dolognak ígérkezik.

Mindezekkel együtt is a válogatott futball jóval közelebb áll a fair playhez, a tisztasághoz és a többi hasonló, idejétmúlt olimpiai eszményhez, mint a nyomasztóan sok pénzzel telitömött, kétes múltú oligarchák és a lókupeceknél is pofátlanabb játékosügynökök játékszerévé vált klubfutball. A válogatottaknál legalább még mindig érvényesül valamiféle esélyegyenlőség: itt olyan nincs, hogy valami orosz fehérgalléros bűnöző megvásárolja, mondjuk a svájci válogatottat, és teletömi méregdrága brazil és afrikai világsztárral. Honosított játékosok persze akadnak, azon pedig már tényleg csak a hülyék akadnak fenn, hogy a németeknél nem csak szőke és kékszemű futballisták játszanak: ha valaki az új évezredben akár csak egy órát is töltött bármelyik nyugat-európai nagyvárosban, az nem fog megütközni a német Boateng vagy a dán Simon Poulsen látványán. Más szóval, a válogatottak még tényleg javarészt abból főznek, ami még van, és érvényesül az a bizonyos verseny is. Példának okáért, bennünket, magyarokat sem a pénz hiánya akadályoz meg abban, hogy végre egyszer kijussunk valahová, de ezt már tegnap érintettük. A görög válogatott nyerhet Eb-t, de görög klubcsapat sosem juthat még csak döntőbe sem a BL-ben.

Az Európa-bajnokságoknak ráadásul megvan az a plusz szerencséje is, hogy a nagy, emlékezetes botrányok kivétel nélkül a focivébékhez kötődnek: míg az argentinok '78-as szemétkedései, vagy a koreaiak becstelen „menetelése" 2002-ben például a világbajnokságok történetének örök szégyenfoltjai lesznek, addig az Eb-k megmaradtak az alkalmankénti bírói tévedéseknél és bakiknál, a sorozatos csalások nem voltak jellemzőek. Éppen ezért volt kicsit kényelmetlen a pénteki nyitómeccs, melyen a játékvezetőnek több, a mérkőzés végeredményét is befolyásoló tévedése volt, méghozzá rendre a vendég görögök kárára. Viszont az, ahogy a görögök a jogtalan kiállítás és a meg nem adott tizenegyes után sem álltak le hisztizni (a francia filmvígjátékba illően blazírt kapitányuk is csak meggyötörten mosolygott), hanem emberhátrányban is képesek voltak megfordítani a meccs menetét, minden tiszteletet megérdemel. Sok példa van a hasonló bírói nyomás alatt összeomló csapatra (mindjárt itt voltak a mieink a már említett '78-as vébén) – a görögök pedig mindenkinek nagy szolgálatot tettek azzal, hogy nem voltak hajlandóak feladni. És lám, a végén még a lengyelek kapusát is kiállította a bíró – igaz, nem is nagyon tehetett mást, de hát láttunk mi már ennél egyértelműbb szituációban is tévedő játékvezetőt, nem igaz?

A másik, tisztasági szempontból necces meccs a holland-dán volt. Itt most nem arról beszélek, hogy a bíró nem vett észre egy kezezést a hajrában: ez az a fajta bírói tévedés, ami ezer éve hozzátartozik a játékhoz, van ilyen. A meccs menete viszont eszembe juttatott egy manapság oly divatos összeesküvés-elméletet: eszerint az online fogadóirodák irányítják a meccseket, ők döntik el a pillanatnyi üzleti érdektől vezérelten, mi legyen a végeredmény. A legjobb példa erre az elmélet hívei szerint az idei Barcelona-Chelsea BL-elődöntő volt: az amúgy jóval esélyesebb és otthon játszó katalánok gyorsan vezetést szereztek, és Terryt egy teljesen értelmetlen durvaság után még ki is állította a bíró – ezek után tömegek fogadtak a Barcelonára, amely még a Chelsea egyenlítése után is sokkal esélyesebbnek tűnt a győzelemre, a végén azonban meglepetésre az angol csapat nyert. 

Most a holland-dán meccsen ugyan nem ez volt a leosztás, hiszen az esélytelenebb dánok szereztek korán vezetést, a második félidőben mégis azon kaptam magam, hogy már nemcsak azért drukkolok a dánoknak, mert szimpatikusabbak, hanem azért is, nehogy a cinikusoknak legyen igazuk és ezzel tönkretegyék a szórakozásomat. Márpedig a 70. perctől kezdve egyre biztosabbnak tűnt, hogy a hollandok estig sem fognak gólt lőni, én annál inkább kezdtem rettegni: lelki szemeim előtt a narancsmezesek a semmiből egyenlítettek a 89. percben, majd a hosszabbításban még egy szöglet után a győzelmet is megszerezték. A riporter extázisban ordít, a szakértők egymás szavába vágva magasztalják Sneijdert és Huntelaart, mindenki arról beszél, hogy micsoda fantasztikus játék a foci – csak a pár millió fogadó lett volna szomorú, meg persze én, akiben egy világ dőlt össze. Hála istennek azonban nem történt semmi meglepő fordulat a végén: a dánok megnyerték a meccset, mert jobbak voltak, és kész. Lehetnek még persze hihetetlennek tűnő fordulatok és meglepő eredmények az Eb-n, én mindenesetre azzal a boldog tudattal kapcsoltam ki a tévét, hogy itt bizony rend van. És ez remélhetőleg minél tovább így is marad.

Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, de ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek még természetes volt, hogy Magyarország kijut a mindenkori vébére, és azért az Európa-bajnokság sem teljesen esélytelen. Mexikó után nehéz is volt hozzászokni, hogy a jó világnak már vége: nekem jó másfél évtizedig tartott, mire leszámoltam az illúzióval, mely szerint a mindenkori magyar válogatottnak igenis ott a helye a legjobbak között. Pedig sokat álmodoztam róla, hogy milyen jó is lesz majd, amikor az egész világ az én kedvenc játékosaimat fogja nézni, akiknek rá lesz írva a hátukra csupa nagybetűvel az, hogy KUTTOR vagy, hogy SALLÓI, és másnap Caracastól Vlagyivosztokig róluk is fognak majd beszélgetni az emberek. Hát előbb arra jöttem rá, hogy annyira ez nem is biztos, hogy jó lenne („Láttátok tegnap a magyarokat? Ilyen gyenge csapat mégis hogy az istenben juthatott ki egy világbajnokságra?"), később pedig arra, hogy ilyen egyszerűen nem is lesz.

Egyáltalán nem lehet véletlen, hogy az elmúlt másfél évtizedben minden egyes szomszédunk kijutott legalább egy vébére vagy Eb-re, és akkor még nem is említettük a letteket. Nekünk ez nem, hogy nem sikerült egyszer sem, de még csak esélyünk sem volt rá – mielőtt valaki a '97-es pótselejtezővel jönne, gyorsan szögezzük le, hogy hét gólt kapni hazai pályán minden, csak nem annak a jele, hogy esélyünk van bármire is. Sőt, annak ellenére, hogy a legutóbbi selejtezősorozaton végre egyszer legyőztünk egy tényleg erős válogatottat, komoly esélyünk akkor sem volt a kijutásra, hiszen a vége mégis az lett, hogy öt ponttal maradtunk le a svédektől. Szégyenkeznünk éppenséggel végre nem kellett, de ez volt a realitás.

Mégis, képzeljük el egy pillanatra, hogy valami csoda folytán mégis kivergődtünk volna az Eb-re! Nem azért, mert annyira jók lettünk volna, hanem mert a svédek kikapnak Helsinkiben és odahaza a hollandoktól is, a magyar válogatott pedig élt volna az ölébe hullott lehetőséggel, a pótselejtezőn tizenegyesekkel túlverekedte volna magát Montenegrón vagy Észtországon (igen, ezek a válogatottak valóban elérték a második helyet a csoportjukban), és váratlanul mi lennénk ott Európa tizenhat legjobb csapata között, egy csoportban a franciákkal, az angolokkal és az ukránokkal. Őrület, mi? De tegyük fel, hogy mégis igaz.

Hogy mi történt volna? Az első eufória után persze még a józanabb hangok lettek volna többségben: szerencsénk volt, ne szálljunk el, és örüljünk, hogy kint lehetünk. Ahogy azonban közeledne a június, szép fokozatosan átvenné a hatalmat a hülyeség: először csak arról beszélne a szakvezetés és a sportsajtó felelőtlenebbik fele, hogy ne legyünk kishitűek, egyáltalán nem biztos, hogy csoportutolsók leszünk, aztán március környékén már egyre többször kerülne elő a továbbjutás, mint reális lehetőség. Áprilisra már némelyik játékosunk kész tényként nyilatkozná, hogy erősebbek vagyunk, mint a tartalékos angolok, és az ukránoktól sem kell ám félni, májusra pedig már ott tartanánk, hogy szerencsével akár még a négy közé is bejuthatunk, ahol aztán bármi megtörténhet. A Nemzeti Sport főcímben idézné a Goal.com vagy valami hasonló presztízsű honlap szakíróját, aki szerint „ha Gera Zoltán meggyógyul, Magyarország lehet az Eb titkos esélyese", Orbán Viktor a továbbjutásról értekezne a Facebookon, az internetes fórumokon pedig hazaárulónak neveznék a józanabb szurkolókat, akik szerint esélyünk sincs. Aztán jönne a június, és a reálisan várható pofára esés, rögtön utána meg a mentegetőzés, hogy lejtett az ukránoknak a hazai pálya, és hogy John Terry megzavarta a mieinket, amikor belenyúlt Rudolf Gergely nadrágjába. Őszintén, hiányzik ez bárkinek is?

Hogy mindez miről jutott eszembe? Hát onnét, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy a hülyeség elszabaduljon: játszott a válogatott két előkészületi meccset nemrég, Eb-résztvevők ellen. Az egyiken megverte a cseheket, a másikon nulla-nullát játszott az írekkel, Dzsudzsák Balázs pedig ki is jelentette, hogy ott lenne a helyünk az Eb-n. Most tegyük félre azt, hogy az előkészületi meccsek legfőbb tétje általában az, hogy sérülés nélkül lehozzák a résztvevő csapatok a mérkőzést, meg azt is, hogy Németország is ötöt kapott Svájctól, a portugálok meg otthon kaptak ki a törököktől, és hogy mindenki tudja, ezekből a meccsekből semmilyen komolyabb tanulságot nem lehet levonni. Ha tényleg ott lenne a helyünk az Eb-n, akkor nem kapunk sima négyest hazai pályán a hollandoktól, meg tudjuk verni hazai pályán a finneket és nincs öt pont lemaradásunk a svédekkel szemben, ez ilyen egyszerű. Lehet, hogy egyszer valamikor majd megint lesz olyan válogatottunk, amely ott lehet egy ilyen tornán, de ez a mostani nem véletlenül nincs kint. Örüljünk tehát, hogy idén sem lesz hisztéria, nem lesz felfokozott idegállapotban hónapokig egy teljes ország a semmiért, és nem kell hirtelen úgy csinálnunk, mintha az NB1 egy normálisan működő bajnokság lenne, és mintha nem is lennének a szőnyeg alá söpört bundabotrányok. Izgulni persze így is lehet majd, de ez eddig olyan jól ment már az utóbbi években a magyar válogatott nélkül is, minek ezt az egészet elrontani?